Az október is sokkal gyorsabban telt el, mint azt szerettem volna, s sajnos azt kell mondanom, hoy egyáltalán nem volt kedvemre való. Se a bőröm nem szerette, hiszen szörnyű állapotban van még most is, se az egészségem nem volt a toppon, és valahogy lelkileg sem találom az utat. Nem sokat pihentem ebben a hónapban, talán pár nap volt olyan, amin tényleg pihenni tudtam, egyébként teljesen lefoglalt az egyetem, és az, hogy betanuljak az új munkahelyemen. Megtapasztaltam az első ZH élményemet, őszintén szólva, egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam, és egy kicsit csalódtam is magamban. Szóval ez az október nem volt túlságosan pozitív számomra. Talán kettő olyan nap volt, amikor találkoztam a legjobb barátnőmmel, és akkor tudtam csak egy kicsit kikapcsolódni. Ahogy már említettem időhiányban nem igazán hoztam a tőlem megszokott mennyiséget filmek és sorozatok terén, szóval most egy szerényebb kis Művelődővel készültem nektek. 

Röviden itt összefoglalnám azokat, amiknek most nem adok külön kategóriát:

Az írás mostanában megint csak egy vágyálom, habár támadt egy-két jó ötletem, amiket szeretnék megírni, és pár rövidke dal részlet is született, de ennyi. Nem túl sok időm maradt arra, hogy a hobbijaimat űzzem. Az éneklés is ritkán volt jelen az életemben, legfőképpen az eddig énekelteket dúdolgattam most is, valamint francia dalokat, amik most nagyon jól estek a lelkemnek.

A 101 kiskutya egy klasszikus film számomra, imádom nézni mert olyankor mindig egy sajátos hangulatba von, ami mindig kitart a film végéig. Az a tipikus "régi szép idők" hangulat, amiről beszélek, ezért is szeretem nagyon.

A pokolba a szerelemmel egy újdonság volt számomra, nem is tudtam, hogy van ilyen film, de basszus, ez nekem nagyon bejött. Az old-school filmek alapján, a tipikus Hollywoodi eredeti, és ahh. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Renée kellemes meglepetést okozott nekem a filmben, Evan meg, huh. Szavak nincsenek rá, milyen sármos ez a pali.

A Gyerekjáték megint egy olyan film volt, amiről azelőtt sohasem hallottam, de nagyon jó kis tipikus családi film volt, élveztem, amíg tartott, persze ennek is vannak hibái.

A tetovált lány az egyik legfrissebb nézésem. Annyit hallottam már róla, de eddig ódzkodtam a megnézésétől, mert nem tudtam, hogy mire számítsak. Nos, először is wow. Voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, én ezt nem bírom, ez nagyon durva, rosszul vagyok, mégis figyelemmel kísértem az elejétől a végéig, anélkül, hogy meguntam volna, pedig egy hosszú filmről beszélünk. Nem ajánlom senkinek, aki legalább tényleg be nem töltötte a 16-ot, mert azért tényleg olyan részek vannak benne, amit fel kell dolgozni, de nagyon tetszett a film, magam sem tudom, miért.

Három olyan filmet láttam, ami nem különösebben váltott ki belőlem bármilyen érzést is. A Szakíts, ha bírsz egy könnyed kis vígjáték, de értelmét nem láttam, viszont elütöttem vele egy-két órát. 

Az Időcsavar egy kisebb csalódás volt számomra, egyáltalán nem olyan volt, amire számítottam, és a megvalósítás is túl lapos lett, azonban nem volt olyan szörnyű, hogy a "rossz" kategóriába kerüljön. A fecsegő tipegők Párizsban pedig egy nosztalgia hatására született, és most így felnőtt fejjel nem értem, hogy mi volt ebben a mesében olyan észvesztő, most csak teljesen átlagos volt.

Volt egy pár film, ami viszont abszolúte no-no. A hercegnő és a koboldot egy kihívás miatt néztem meg, de én egyáltalán nem élveztem, figyelni is néha csak a cica miatt figyeltem. 

Az Azt beszélik egy tipikus rosszabb fajta vígjáték, amit sajnos egyáltalán nem tudtam értékelni, maga a téma szerintem kicsit off, főleg, hogy a harmadik generáció is belevonódott.

Az Éjjel-nappal fiatalok szerinte borzalmas volt, egy cseppet sem tudtam élvezni, szerintem unalmas volt és idegesítő.

A tizedik kör alapötlete nem lett volna rossz, de a megvalósítás, és a karakterek viselkedése számomra élvezhetetlenné tette a filmet.

A Farkashalál egy trilógia befejező része, amit már sokkal hamarabb olvastam, de így is könnyen vissza tudtam hozni az emlékeimet, a könyvvel kapcsolatban, amikor ebbe belekezdtem. Nem volt rossz, szép befejezést kaptunk, azonban nem volt semmi különös. 

Az Itt vagyok egy egyáltalán nem megszokott könyv volt, ami néhol izgalmas volt, néhol annyira nem, engem viszont azt húzott fel benne, hogy mégis miért így ért véget. Azért egy epilógust írhattak volna hozzá.

A Struck számomra egy teljesen új élmény volt. Soha nem olvastam igazán olyan könyvet, ami a villámlás köré épült volna, és emlékszem, pár évvel ezelőtt, amikor megjelenés előtt állt, én ezt el szerettem volna olvasni. Nos, ez most sikerült. Érdekes, új történetet kaptunk, igaz nem dobtam el tőle az agyamat, de egyszeri olvasásra jó. 

A Leányrablás Budapesten egy olyan történetet, minek létezéséről már jó ideje tudok, de valahogy sohasem éreztem a késztetést, hogy én ezt el akarom olvasni. Aztán egyszer csak jött az ötlet, hogy miért ne. Az elején voltak fenntartásaim, nem igazán csípem a régebbi időkben játszódó sztorikat, de egész hamar magába szippantott.

A When It Rains borítója annyira nem volt csábító, mégis belevágtam. Hát egyáltalán nem olyan sztorit kaptam, mint amilyet vártam. A témája durva, és valós, ráadásul ez a könyv szépíteni sem akar, így amikor a könyv háromnegyedénél beüt az, amiért imádkozik az ember, hogy ne törtéjen meg, nos, megtörténik. Ezután annyira nem volt kedvem tovább olvasni a könyvet, hiszen mi, most mégis mit akarnak a sztorival kezdeni, de kapunk ahhoz képest egy elég szép happy endet, már a körülményekhez képest. 

Az Egy kutya négy életéről nem beszélnék itt sokat, mert egyértelmű, hogy egyszerűen imádtam, szeretnék majd egy kis összehasonlító véleményt írni egy külön posztban a könyvről és a filmről. 

John Green. Ajjaj, elég nagy gondban vagyok vele. Én tipikusan az az ember vagyok, hogyha a valóságban nem, akkor legalább a könyvekben kapjunk egy boldog befejezést. Azonban John Green könyvei nem ilyenek. Az ő könyvei tömény, fullasztó, valós emberi betegségekkel, problémákkal teli, és biztos lehetsz benne, hogy nem kapsz boldog befejezést, csak egy életszakasz lezárását a könyv végével. Ezért nem tudom eldönteni soha sem, hogy most tetszett-e a könyv, vagy nem, mert az én elvárásaimtól annyira különbözik. Tény, hogy a nyelvezet és a téma midig borzasztó jó (mondjuk engem még egyszer sem sikerült megsiratnia), csak nekem valahogy ez a stílus nem fekszik. Eddig három könyvet olvastam tőle, a mostani volt szerintem eddig a kedvencem.A Teknősök végtelen sora volt az eddigi legemészthetőbb könyve véleményem szerint. 

Ebben a hónapban csak két sorozatot néztem. Még a hónap elején befejeztem a Dr. Csontot, amiért persze kicsit sajog a szívem, hiszen imádtam már egészen gyerekkorom óta Booth és Bones párosát, így egy kicsi fáj nekik búcsút mondani. Habár az egész sorozatot imádom, az utolsó pár évadra már jellemző volt a hanyatlás. A legtöbb rész most már kicsit lapos volt a végén, csak egy-két személyesebb rész volt hűha. Ezen kívül tényleg nagyon szerettem a sorozatot, és akár hiszi az ember, akár nem, elég sokat tanulhat belőle az ember.

A mostani sorozat, aminek mindjárt elérek a megjelent részek végéig, az a Shadowhunters. Nos, ha a filmhez vagy a könyvhöz kellene hasonlítani a sorozatot, egyértelműen azt mondanám, hogy pocsék lett, teljesen eltértek az eredetitől, és a hangulatát is elrontották, varázsoltak belőle egy high-tech valamit, ami az összes rajongóban hatalmas csalódást keltett. Azonban ha elvonatkoztatom mindkettőtől, akkor egész jó. Persze nem egy világmegváltó sorozat, de egyszer elkezdtem, és szeretném befejezni, habár még legalább 10 rész csak 2019 elején fog megjelenni. Egyébként is, mostanában annyiszor álmodok a Shadowhunterekkel, hogy ajaj. Még a halloweeni jelmezem is volt xd