Régen volt már egy kicsit komolyabb, beszélgetős poszt, aminek az okát igazából én sem tudom, hiszen van egy pár ilyen piszkozat már a bejegyzések között, csak valamiért soha nem írtam meg őket.

A mai napon, őszintén megmondom, nem tudom megfogalmazni az írásom témáját, egy valamiben azonban biztos vagyok. Minden nővel, lánnyal megesik, megeshet bármely ehhez hasonló helyzet, én pedig el szeretném nektek mesélni az én történetem, azt, hogy mit is gondolok erről az egészről, hogy én miképp érzek ezzel kapcsolatban.

Talán kezdem egy kis háttérinfóval. Július végén sikeresen eltörtem a lábam, így azóta gipszben tengettem a nyári szünetem utolsó majdnem egész hónapját. A szuper munkámat is elvesztettem emiatt (bár ezekkel kapcsolatban vannak fenntartásaim a mai napig), és nem csak az volt a gond, hogy a nyár legmelegebb időszakában volt egy állandó lábmelegítőm, és undorodtam az érzéstől, hogy nem tudok normálisan megmosakodni, azért mégis volt egy kis "örömöm" az egészben, ha fogalmazhatunk így.

Az utolsó napjaimat töltöttem járógipszben, és az egyik barátnőmmel megbeszéltük, hogy találkozunk. Szerencsére mindketten ugyanabban a kisvárosban lakunk, így nem okozott gondot az egész. Mivel én eleve a főút mellett lakom, egy tizenöt-húsz perces sétáról szólt az egész történet, amíg a cukrászdáig el nem jutunk, és le nem tudunk ülni beszélgetni. Persze gipszről beszélünk, az ember nehezen talál hozzá hosszú nadrágot, ami feljönne rajta, ezért döntöttem a szokásos, röpisgatya fölé szoknya verzió mellett, mondom úgysem lesz semmi, nem fognak szokás szerint dudálni a kocsik és a kamionok. Nos, ez az odaúton meg is történt, hiszen a gipszem az autók fölé nézett, így bárki láthatta, hogy igen, ennek a lánynak bizony el van törve a lába. 

Persze a haza utamat már nem úsztam meg ilyen könnyen. Mikor gyanútlan hazafelé sétáltam, immáron a törött lábam szépen a kerítések felé "takarásban", nyugodtan megyek el az útelágazás mellett, ahol hallom, hogy egy autóból utánam szólnak. Oké, gondoltam, rohadj meg, de elengedtem a dolgot. Tovább sétáltam, elég meleg volt még, senki más nem volt az apró járdán, amikor egy kamion utánam dudál. Jó, rendben, azért ez már kicsit idegesít, titokban és gondolatban beintek a sofőrnek. A biztosítékot az ütötte ki nálam, amikor egy autó elszáguldott mellettem, majd valaki röhögve kiordított belőle, hogy " Szia, Drágám!" Na ez volt az a bizonyos pillanat, amikor eldurrant az agyam. Mert komolyan, képesek ezt egy GIPSZES lábú embernek ordítani? Képesek még jobban megalázni valakit? Hagyján, hogy nő vagy, rohadsz a negyven fokban ezért megkockáztatod, hogy felveszel egy rövidnadrágot, vagy egy szoknyát - ami alatt szintén rejtőzik egy röpis naci - és vállalod a kockázatot, hogy minden állat tekintetét érzed majd magadon, vagy még esetleg utánad is szól. Pláne, ha valakinek be van gipszelve a lába, természetesen, az összes figyelmet, ami létezhet, megkapja, úgy, hogy nem akarja. Komolyan emberek, nem láttatok még fehér embert? Cirkuszi látványosság a gipsz, vagy az, hogy valakinek mennie kell benne? És ezt így, mind törött lábban viseld el, úgy, hogy amúgy egyszerre két dolog miatt is bámulnak az emberek. Mert felvettél egy női ruhadarabot, és mert gipsz van a lábadon. 

A mai eset miatt írom most viszont ezt a cikket. Már leszedettem a gipszet a lábamról, de viszont, míg a lábam szokja újra a járást, meg mert még mindig nem gyógyult meg teljesen, ezért csak egy meghatározott tempóban, egy kicsit sántítva tudok járni. Ne féljetek, amíg sántítva kiértem a buszmegállóba, senki nem dudált. Persze, amikor már csak álltam ott, és vártam a buszt - megjegyzem, semmi kihívó nem volt az öltözékemben mert hosszú, szürke nadrág volt rajtam - persze rögtön kaptam két dudálást is. Kérdem én ilyenkor. Állandóan hallgatjuk, vagy legalábbis jó párszor megjegyzéseket tesznek ránk a férfiak, elhaladva mellettünk az utcán. Kapjuk az állandó dudálást a kamionoktól, az autóktól, ja és a drága kiszólásokról és fütyülésekről se feledkezzünk meg. Az én rekordom eddig, a háromperces hazaút alatt a buszmegállótól körülbelül négy vagy öt efféle reakciót kaptam az aznapi, teljesen átlagos öltözetemre. 

Miért kell nekünk ezt elviselnünk? Miért gondolkodunk úgy ezekről, hogy oké, erre számítani lehetett, vagy hogy már megszoktam, hogy ez van? Miért kell elviselnünk ezt a mocskos, primitív viselkedést? Szóljon a feminista belőlem, vagy nevezze bárki bárminek, de szerintem egy ismeretlen férfinek nincsen joga ilyen szavakkal illetni egy nőt. Egyenjogúság vagy mi a fene. Mi is ezt csinálnánk? Nekünk is állandóan meg kellene szólni a nekünk tetsző fiúkat és férfiakat? Hülye vagyok, vagy csak én gondolom úgy, hogy ez egy fajta zaklatás? Egyfajta lekicsinylése a női nemnek? Elegem van. Nem akarom hallgatni a buszmegállóban mögöttem élő taj paraszttól, ahogy a másiknak suttogja, hogy a csaj miatt már a negyvenedik autós fordul vissza vezetés közben. nem akarom hallani, hogy némely IQ-bajnok kamionos utánam dudál, mert tetszik a szettem. Nem akarom hallani a megjegyzéseket, és a füttyögést!Emberek, ezek nem bókok! Ezek nem kedves gesztusok! Ettől nem fogjuk szebbnek érezni magunkat! Ezzel csak lealacsonyítjátok - valljuk be, azt a nemet, akik nélkül nem is lennétek a világon. Elegem van!

Ez nem az a bánásmód, ami bárkinek is kijár. Fiúk, férfiak ettől baromira nem lesztek menők! Ettől nem lesztek királyok! Ettől csak egy valamik lesztek. Senkik a nők a szemében!