A 10. nap a #31DBloggerChallenge keretében a legbüszkébb pillanatunkra fókuszál. 

Számomra ez a pillanat még 11-ben történt a gimiben, amikor a francia csoportunkkal a latin délutánra készültünk. A latin délután az iskolában a második idegennyelveknek szentelt délután volt, amikor a különböző évfolyamok különböző csoportjai előadtak valamit. Ez többnyire szavalás vagy éneklés volt kisebb csoportokban, de akadtak szóló számok is. Nekem már kilencedikben is nagyon tetszett az ötlet, de az biztos, hogy nem mertem volna emberek elé állni. Aztán 11. osztályban, amikor erre a produkcióra készültünk, mégis úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok. Azelőtt pár héttel éppen a Bélier családot néztünk Néptáncon, és beleszerettem a filmbe, illetve a dalokba, így otthon is megnéztem mégy egyszer a dalokat pedig milliószor meghallgattam. Az egyiket különösképp megkedveltem, így úgy döntöttem megtanulom. Igazából soha nem volt vele más szándékom csak szerettem volna megtanulni. Oh, igen, egyébkén, fontos infó erről - a film francia, és a második idegennyelvem is a francia volt. Szóval megtanulgattam magamnak. Aztán elérkezett az idő, hogy elkezdjünk készülődni a latin délutánra. Már elég sok próba lement és már nem volt olyan sok idő hátra, de én végig azon gondolkodtam, hogy szeretném előadni azt a dalt. De persze én, az örök önbizalomhiányos, félénk lány a saját osztálya előtt sem tudott egy prezentációt előadni, nemhogy százhúsz ember előtt énekeljen. Végül, miután vége lett az egyik gyakorlós órának , odamentem a tanárnőhöz, és megkérdeztem, hogy egyéni produkciót is elő lehet-e adni. El volt ragadtatva mikor ezt meghallotta és nagy hevesen bólogatott, hogy persze, igen, mire gondoltam. Így hát mondtam neki, hogy énekelni szeretnék. Nagyon meglepődött, de mondta, hogy rendben, mutassam meg melyik dalra gondoltam és adjam elő neki. Ki is vetítette az interaktív táblára, becsukta a teremajtót, majd elindította a zenét. Kénytelen voltam a padnak támaszkodni hátulról, úgy remegett a térdem, félő volt, hogy ott helyben összeesek, de elénekeltem a dalt. Mikor vége lett, nagyon megkönnyebbültem, hiszen az egész alatt is végig remegtem. A tanárnő csodálkozva kérdezte, hogy hol bujkáltam eddig, ami miatt nagyon elpirultam. Hasonló dicséretet még nem igazán kaptam soha senkitől. Igazából nem is olyan sokszor próbáltuk el a dalt utána sem, talán olyan négy alkalommal, amikor segített a kiejtésem javításán, aztán elérkezett az idő. Az akkori legjobb barátnőm kísért el engem, ő támogatott, hogy merjek, hiszen előtte annyira tartottam titokban, amennyire csak lehetett. Emlékszem, hogy megkértem, álljon a terem végébe, pont velem szembe, hogy el tudjam énekelni a dalt, mert annyira féltem, hogy ha ránézek valakire, elfelejtem az egészet. Az előadás alatt is végig remegett a lábam, de végül csak végigment a szám, olyan gyorsnak és rövidnek hatott az egész, de egy frenetikus élmény volt számomra. Adrenalinnal teli, csodálatos, elbűvölő élmény, amire roppant büszke vagyok. Soha nem mertem az emberek előtt énekelni, és mégis ott voltam, én , az iskolámban, olyan emberekkel körülvéve, akiket még ha csak látásra is, de ismertem, és bumm. Megtörtént a csoda, amire vártam. Számomra ez a legbüszkébb pillanat az életemben. és még élek nem felejtem. 

A fellépésemet az egyik barátunk fel is vette, be is illesztem nektek ide a videó linkjét. 

Nektek mi a legbüszkébb pillanatotok?