Filmajánló | Egy nap
Mostanában hihetetlenül sok filmet néztem, főleg Anne Hathaway szereplésében, ugyanis próbálok teljesíteni egy snitt-es kihívást, és elég jól haladok, úgy érzem.
Miután együtt töltik egyetemi diplomaosztójuk napját – 1988. július 15-ét –, Emma Morley és Dexter Mayhew között olyan barátság szövődik, amely élethosszig tart. Emma elvekkel és ambíciókkal rendelkező lány, aki arról álmodozik, hogy jobb hellyé alakítja a világot. Dexter tehetős sármőr, aki arról álmodozik, hogy a világ az ő játszótere lesz.
Kapcsolatuk kulcsfontosságú pillanatait a következő két évtized július 15-ei napjainak bemutatásából ismerhetjük meg. Legyenek éppen együtt vagy külön, láthatjuk, amint Dex és Em elfoglalja magát ügyes-bajos dolgaival; megismerjük baráti viszonyaikat és különböző vitáikat, reményeiket és elszalasztott lehetőségeiket, mosolyaikat és könnyeiket. Valahol az utazás során a két embernek rá kell jönnie, hogy amit annyi ideig kerestek, és amire olyan régóta vágynak, valójában végig az orruk előtt volt. Amint kiderül számukra, hogy egészen pontosan mit is jelentett az a bizonyos 1988-as nap, megismerik a szerelem és az élet valódi természetét.
Először beszélnék szerintem a szereplőkről, magáról a film megalkotásáról, és egyéb ilyen kis apró semmiségekről. A gyártói kétség kívül jók voltak, A Focus Features mindig jó filmeket gyárt, már amennyit én eddig láttam belőlük. Nem mondhatjuk a filmre, hogy új, hiszen 2011-es, ami ugyan újnak hangozhat, de úristen, az már lassan hat éve volt, hogy telik az idő. Egy amerikai romantikus drámáról beszélünk, aminek a vége eléggé megható, és megdöbbentő, tényleg drámai, és nem a szokott romantikus bejezés, bár a drámában elég megszokott a befejezése, ha úgy nézzük. A színészek szerintem elég jól alakítottak, Anne Hathaway, amúgy is egy kedvenc, Jim Sturgess pedig elég jól nézett ki benne. A visszatérő jelenség, a július 15.-e, szerintem nagyon ötletes, hogy évről évre elhozzák nekünk az aznap eseményeit, és hiába csak azt az egy-két napot látjuk az évből, mégis teljesen képben vagyunk.
Bevallom, erre a filmre egyszer rákattintottam a nyáron, mert érdekelt. Aztán megnéztem belőle két percet, meguntam és kikapcsoltam. Szenvedve álltam neki a filmnek újra, hiszen féltem, hogy unni fogom, ehhez képest meglehetősen pozitívat csalódtam a történetben. Egy unalmas, harminc évvel ezelőtti nyálas és romantikus történetre számítottam divatja múlt ruhákkal és kifejezésekkel, ehelyett egy olyan filmet kaptam, aminek van egy hátsó jelentése is, habár az még nem fogalmazódott meg bennem teljesen, hogy mi is az értelme, de higgyétek el, van, még most friss is az élmény. Két részletben sikerült csak megnéznem a filmet, ugyanis mikor legelőször néztem majdnem elaludtam este, most pedig végre sikerült befejeznem, és majdnem kicsiholt belőlem a film egy pár könnycseppet is, nagyon a határán voltam a sírásnak. Nyilván ennek érzelmi, és lelki okai is vannak, de a filmnek tényleg van egy olyan kis varázsa, vagy hatása, ki minek hívja, ami egyszer csak magába szippantja az embert, és fel sem tűnik neki a percek múlása.
Nem értékelek, nem szeretnék innentől kezdve egy filmet sem értékelni, ha valaki szeretne egy kis csöpögős, de nem túl nyálas, romantikus, de drámai fordulatokkal teli filmet látni, mindenképpen nézze meg egyszer, szerintem megéri azt a két órát.
0 megjegyzés