Azt hiszem itt az ideje egy kis beszélgetős posztnak. Ma azonban kicsit mesélősebbre venném a figurát. Eredetileg egy újabb Back To School bejegyzéssel készültem nektek a mai napra, ám közbeszóltak az emberek, pontosabban néhány ember viselkedése.

Ahogy a bevezetőben már említettem, a mai napon egy újabb Back To School bejegyzéssel készültem nektek - amik valószínűleg a héten és a jövőhéten végre felkerülnek -, azonban a mai reggel folyamán történt egy olyan dolog, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Aki követ instagrammon, vagy bármelyik más közösségi platformon, a bloggeren kívül, annak lehet halvány sejtése arról, hogy sok bloggertársammal ellentétben én nem Pesti vagyok, nem szép és közismert városokban élek, hanem egy kis városban 17 km-re Miskolctól. 

Persze Miskolcnak is megvannak a maga bájai, azonban nem szabad elmennünk amellett a tény mellett, hogy a turisták miatt felújított és modernizált épületek, látnivalók és érdekességek mellett, Miskolc közbiztonsága évről-évre egyre jobban romlik. Mostanában sok támadás történik nappal, akár forgalmas helyeken úgy, hogy senki nem siet az áldozatok védelmére, valószínűleg több száz tanú nézi végig féloldalasan, hogy valakit megkéselnek tíz forintért, bandák mennek rá emberekre, egyetlen szál cigarettáért, vagy éppen ártatlan lányokat molesztálnak, vagy bántalmaznak bármilyen más módon.

Nekem a védelemmel soha nem volt problémám, a telefonomat, mindig olyan helyen tartom, hogy ha kell könnyen elrejthessem vagy elszaladhassak vele, a táskámat pedig mindig körültekintően szorosan magam mellett tartom, a cipzárját pedig mindig a felém forduló oldalára helyezem. Nekem alapból gyorsabb a tempóm, ha nagyvárosban vagyok, beszippant az élet, a sok járókelő, a vágy, hogy nekem is fontos dolgom legyen és határozottan lépkedjek előre, minél gyorsabban. 

A mai nap viszont kevésen múlott, hogy a telefonomról ne múlt időben beszéljek.

Tegnap a szülinapomat ünnepeltem meg, és bent aludtam Miskolcon. A környék, ahol az éjszakát töltöttem, eléggé vegyes vágott vélemények terén, ugyanis sokan járnak arrafelé, a belvárostól gyalog is 15-20 perc, aránylag jó környék, de meg vannak vele a bajok. Szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem vagyok rasszista, nem vagyok fajgyűlölő és ítélkező, csupán ezt a rossz tapasztalatomat szeretném megosztani veletek. Úgy érzem, hogy néhányan az idekattintók közül talán nem is gondolják másnak a blogomat, mint egy újabb beauty blognak csak, holott az én személyiségem sem csak a vásárlásból, vagy az outfit posztokból áll, szeretném, ha mindenki tudná, hogy ez a komolyabb hangvételű bejegyzés is én vagyok. Sőt, szeretek Let's Talk posztokat írni, legalább három ehhez hasonló poszt csücsül a piszkozatokban, persze mind más témában. 

Visszakanyarodva a történetre, reggel háromnegyed kilenckor elindultam az alig hét nyolc percre lévő buszmegállóhoz, hogy hazamehessek a 9.04-es busszal. 

Bizonytalanul, lépteimet megszaporázva siettem a buszmegállóba, így talán a kelleténél hamarabb is érkeztem meg, körülbelül még tíz, ha nem tizenöt percem volt a busz megérkezéséig. Hideg, nyirkos napra köszöntöttünk ugyebár, a környék így vasárnap reggel teljesen ki volt ürülve, talán egy-kettő idősebb ember állt a villamosmegállóban. 

Nem finnyáskodásból, de egyszerűen bennem félelmet keltenek az olyan hajléktalanok, akik az én megítélésem szerint gyanúsak. Ugyan nem tudom megmondani hogy mit tekintek gyanúsnak, ez csak úgy menet közben jön, amolyan hatodik vagy hetedik érzékként. A mai nap kis csoportba gyűltek a járda másik oldalán, már ez arra sarkallt, hogy gyorsabban lépkedjek a biztonságot nyújtó megálló felé. Azonban ott sem az volt, amire én számítottam.

A megállóban egy cigány lány állt, rózsaszín puffos kabátban, szűkszárú nadrágban, fehér zokniban, és lila-rózsaszín magassarkúban. Haját lófarokba kötötte, arcán nem volt smink, kezében egy női cigaretta füstölgött. A menetrendet böngészte, mellette a barátja várt rá. 

Még oda sem értem rendesen a megállóba, mikor leszólított.

- Szia, nem tudod, hogy mennyi az idő?

Lesokkolva álltam meg, a szívem rögtön őrült módjára kezdett el dobogni, a pánik lassan szökött végig a testemen, éreztem, hogy a szemem enyhén kikerekedik. 

A fejemben millió gondolat játszódott le egyetlen másodperc alatt. 

Úristen, most mi lesz? Mi van, ha a csaj ki akar rabolni a pasijával? Ez is egy olyan eset, amikor elveszik a buta ember telefonját, mert segíteni akart az emberen? El akarják venni a mobilomat? Le akarnak ütni? 

A fő utca rendkívül üres volt újfent, egyedül az autósok száguldoztak fel s alá, de esélyem sem lett volna bárminemű segítségre, ha bármi tettlegességig fajult volna. Aki felénk is pillantott az autóból, az nem tett mást, mint futólag megnézte a rövidnadrágba bújtatott lábaimat, ahogy elhajtott.

Gyorsan kellett döntenem, ezért rögtön rávágtam.

- Bocs, de már rég lemerült a telefonom.

A lány annyiban hagyta, visszavonultak a fedett helyre, mert az eső halványan szitált.

A veszély talán elhárult, a szívem mégis hangosan dobogott, és úgy, akár egy kolibri.

Nagyon sok ember esik áldozatául a tipikus, "Bocsi, meg tudnád mondani/mutatni, hogy mennyi az idő?' 

Rettenetesen sok fiatalt és felnőttet zsebelnek ki, lopnak meg, vagy támadnak rá, csak azért, mert nekik van valamijük, ami a másiknak nincs. Véleményem szerint ez egy undorító dolog. Nem értem azokat az embereket, akik ilyenekre vetemednek. Teljesen értelmetlen, ráadásul illegális. Egyszer úgyis meg fogják szívni. Egyébként sem értem,hogy miért kell egy másik embertársunknak kárt okozni szándékosan. Szerintem sokkal jobban járna mindenki, ha megpróbálna segíteni a másikon