Régen volt már egy kicsit komolyabb, beszélgetős poszt, aminek az okát igazából én sem tudom, hiszen van egy pár ilyen piszkozat már a bejegyzések között, csak valamiért soha nem írtam meg őket.

A mai napon, őszintén megmondom, nem tudom megfogalmazni az írásom témáját, egy valamiben azonban biztos vagyok. Minden nővel, lánnyal megesik, megeshet bármely ehhez hasonló helyzet, én pedig el szeretném nektek mesélni az én történetem, azt, hogy mit is gondolok erről az egészről, hogy én miképp érzek ezzel kapcsolatban.

Talán kezdem egy kis háttérinfóval. Július végén sikeresen eltörtem a lábam, így azóta gipszben tengettem a nyári szünetem utolsó majdnem egész hónapját. A szuper munkámat is elvesztettem emiatt (bár ezekkel kapcsolatban vannak fenntartásaim a mai napig), és nem csak az volt a gond, hogy a nyár legmelegebb időszakában volt egy állandó lábmelegítőm, és undorodtam az érzéstől, hogy nem tudok normálisan megmosakodni, azért mégis volt egy kis "örömöm" az egészben, ha fogalmazhatunk így.

Az utolsó napjaimat töltöttem járógipszben, és az egyik barátnőmmel megbeszéltük, hogy találkozunk. Szerencsére mindketten ugyanabban a kisvárosban lakunk, így nem okozott gondot az egész. Mivel én eleve a főút mellett lakom, egy tizenöt-húsz perces sétáról szólt az egész történet, amíg a cukrászdáig el nem jutunk, és le nem tudunk ülni beszélgetni. Persze gipszről beszélünk, az ember nehezen talál hozzá hosszú nadrágot, ami feljönne rajta, ezért döntöttem a szokásos, röpisgatya fölé szoknya verzió mellett, mondom úgysem lesz semmi, nem fognak szokás szerint dudálni a kocsik és a kamionok. Nos, ez az odaúton meg is történt, hiszen a gipszem az autók fölé nézett, így bárki láthatta, hogy igen, ennek a lánynak bizony el van törve a lába. 

Persze a haza utamat már nem úsztam meg ilyen könnyen. Mikor gyanútlan hazafelé sétáltam, immáron a törött lábam szépen a kerítések felé "takarásban", nyugodtan megyek el az útelágazás mellett, ahol hallom, hogy egy autóból utánam szólnak. Oké, gondoltam, rohadj meg, de elengedtem a dolgot. Tovább sétáltam, elég meleg volt még, senki más nem volt az apró járdán, amikor egy kamion utánam dudál. Jó, rendben, azért ez már kicsit idegesít, titokban és gondolatban beintek a sofőrnek. A biztosítékot az ütötte ki nálam, amikor egy autó elszáguldott mellettem, majd valaki röhögve kiordított belőle, hogy " Szia, Drágám!" Na ez volt az a bizonyos pillanat, amikor eldurrant az agyam. Mert komolyan, képesek ezt egy GIPSZES lábú embernek ordítani? Képesek még jobban megalázni valakit? Hagyján, hogy nő vagy, rohadsz a negyven fokban ezért megkockáztatod, hogy felveszel egy rövidnadrágot, vagy egy szoknyát - ami alatt szintén rejtőzik egy röpis naci - és vállalod a kockázatot, hogy minden állat tekintetét érzed majd magadon, vagy még esetleg utánad is szól. Pláne, ha valakinek be van gipszelve a lába, természetesen, az összes figyelmet, ami létezhet, megkapja, úgy, hogy nem akarja. Komolyan emberek, nem láttatok még fehér embert? Cirkuszi látványosság a gipsz, vagy az, hogy valakinek mennie kell benne? És ezt így, mind törött lábban viseld el, úgy, hogy amúgy egyszerre két dolog miatt is bámulnak az emberek. Mert felvettél egy női ruhadarabot, és mert gipsz van a lábadon. 

A mai eset miatt írom most viszont ezt a cikket. Már leszedettem a gipszet a lábamról, de viszont, míg a lábam szokja újra a járást, meg mert még mindig nem gyógyult meg teljesen, ezért csak egy meghatározott tempóban, egy kicsit sántítva tudok járni. Ne féljetek, amíg sántítva kiértem a buszmegállóba, senki nem dudált. Persze, amikor már csak álltam ott, és vártam a buszt - megjegyzem, semmi kihívó nem volt az öltözékemben mert hosszú, szürke nadrág volt rajtam - persze rögtön kaptam két dudálást is. Kérdem én ilyenkor. Állandóan hallgatjuk, vagy legalábbis jó párszor megjegyzéseket tesznek ránk a férfiak, elhaladva mellettünk az utcán. Kapjuk az állandó dudálást a kamionoktól, az autóktól, ja és a drága kiszólásokról és fütyülésekről se feledkezzünk meg. Az én rekordom eddig, a háromperces hazaút alatt a buszmegállótól körülbelül négy vagy öt efféle reakciót kaptam az aznapi, teljesen átlagos öltözetemre. 

Miért kell nekünk ezt elviselnünk? Miért gondolkodunk úgy ezekről, hogy oké, erre számítani lehetett, vagy hogy már megszoktam, hogy ez van? Miért kell elviselnünk ezt a mocskos, primitív viselkedést? Szóljon a feminista belőlem, vagy nevezze bárki bárminek, de szerintem egy ismeretlen férfinek nincsen joga ilyen szavakkal illetni egy nőt. Egyenjogúság vagy mi a fene. Mi is ezt csinálnánk? Nekünk is állandóan meg kellene szólni a nekünk tetsző fiúkat és férfiakat? Hülye vagyok, vagy csak én gondolom úgy, hogy ez egy fajta zaklatás? Egyfajta lekicsinylése a női nemnek? Elegem van. Nem akarom hallgatni a buszmegállóban mögöttem élő taj paraszttól, ahogy a másiknak suttogja, hogy a csaj miatt már a negyvenedik autós fordul vissza vezetés közben. nem akarom hallani, hogy némely IQ-bajnok kamionos utánam dudál, mert tetszik a szettem. Nem akarom hallani a megjegyzéseket, és a füttyögést!Emberek, ezek nem bókok! Ezek nem kedves gesztusok! Ettől nem fogjuk szebbnek érezni magunkat! Ezzel csak lealacsonyítjátok - valljuk be, azt a nemet, akik nélkül nem is lennétek a világon. Elegem van!

Ez nem az a bánásmód, ami bárkinek is kijár. Fiúk, férfiak ettől baromira nem lesztek menők! Ettől nem lesztek királyok! Ettől csak egy valamik lesztek. Senkik a nők a szemében!

Azt hiszem itt az ideje egy kis beszélgetős posztnak. Ma azonban kicsit mesélősebbre venném a figurát. Eredetileg egy újabb Back To School bejegyzéssel készültem nektek a mai napra, ám közbeszóltak az emberek, pontosabban néhány ember viselkedése.

Ahogy a bevezetőben már említettem, a mai napon egy újabb Back To School bejegyzéssel készültem nektek - amik valószínűleg a héten és a jövőhéten végre felkerülnek -, azonban a mai reggel folyamán történt egy olyan dolog, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Aki követ instagrammon, vagy bármelyik más közösségi platformon, a bloggeren kívül, annak lehet halvány sejtése arról, hogy sok bloggertársammal ellentétben én nem Pesti vagyok, nem szép és közismert városokban élek, hanem egy kis városban 17 km-re Miskolctól. 

Persze Miskolcnak is megvannak a maga bájai, azonban nem szabad elmennünk amellett a tény mellett, hogy a turisták miatt felújított és modernizált épületek, látnivalók és érdekességek mellett, Miskolc közbiztonsága évről-évre egyre jobban romlik. Mostanában sok támadás történik nappal, akár forgalmas helyeken úgy, hogy senki nem siet az áldozatok védelmére, valószínűleg több száz tanú nézi végig féloldalasan, hogy valakit megkéselnek tíz forintért, bandák mennek rá emberekre, egyetlen szál cigarettáért, vagy éppen ártatlan lányokat molesztálnak, vagy bántalmaznak bármilyen más módon.

Nekem a védelemmel soha nem volt problémám, a telefonomat, mindig olyan helyen tartom, hogy ha kell könnyen elrejthessem vagy elszaladhassak vele, a táskámat pedig mindig körültekintően szorosan magam mellett tartom, a cipzárját pedig mindig a felém forduló oldalára helyezem. Nekem alapból gyorsabb a tempóm, ha nagyvárosban vagyok, beszippant az élet, a sok járókelő, a vágy, hogy nekem is fontos dolgom legyen és határozottan lépkedjek előre, minél gyorsabban. 

A mai nap viszont kevésen múlott, hogy a telefonomról ne múlt időben beszéljek.

Tegnap a szülinapomat ünnepeltem meg, és bent aludtam Miskolcon. A környék, ahol az éjszakát töltöttem, eléggé vegyes vágott vélemények terén, ugyanis sokan járnak arrafelé, a belvárostól gyalog is 15-20 perc, aránylag jó környék, de meg vannak vele a bajok. Szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem vagyok rasszista, nem vagyok fajgyűlölő és ítélkező, csupán ezt a rossz tapasztalatomat szeretném megosztani veletek. Úgy érzem, hogy néhányan az idekattintók közül talán nem is gondolják másnak a blogomat, mint egy újabb beauty blognak csak, holott az én személyiségem sem csak a vásárlásból, vagy az outfit posztokból áll, szeretném, ha mindenki tudná, hogy ez a komolyabb hangvételű bejegyzés is én vagyok. Sőt, szeretek Let's Talk posztokat írni, legalább három ehhez hasonló poszt csücsül a piszkozatokban, persze mind más témában. 

Visszakanyarodva a történetre, reggel háromnegyed kilenckor elindultam az alig hét nyolc percre lévő buszmegállóhoz, hogy hazamehessek a 9.04-es busszal. 

Bizonytalanul, lépteimet megszaporázva siettem a buszmegállóba, így talán a kelleténél hamarabb is érkeztem meg, körülbelül még tíz, ha nem tizenöt percem volt a busz megérkezéséig. Hideg, nyirkos napra köszöntöttünk ugyebár, a környék így vasárnap reggel teljesen ki volt ürülve, talán egy-kettő idősebb ember állt a villamosmegállóban. 

Nem finnyáskodásból, de egyszerűen bennem félelmet keltenek az olyan hajléktalanok, akik az én megítélésem szerint gyanúsak. Ugyan nem tudom megmondani hogy mit tekintek gyanúsnak, ez csak úgy menet közben jön, amolyan hatodik vagy hetedik érzékként. A mai nap kis csoportba gyűltek a járda másik oldalán, már ez arra sarkallt, hogy gyorsabban lépkedjek a biztonságot nyújtó megálló felé. Azonban ott sem az volt, amire én számítottam.

A megállóban egy cigány lány állt, rózsaszín puffos kabátban, szűkszárú nadrágban, fehér zokniban, és lila-rózsaszín magassarkúban. Haját lófarokba kötötte, arcán nem volt smink, kezében egy női cigaretta füstölgött. A menetrendet böngészte, mellette a barátja várt rá. 

Még oda sem értem rendesen a megállóba, mikor leszólított.

- Szia, nem tudod, hogy mennyi az idő?

Lesokkolva álltam meg, a szívem rögtön őrült módjára kezdett el dobogni, a pánik lassan szökött végig a testemen, éreztem, hogy a szemem enyhén kikerekedik. 

A fejemben millió gondolat játszódott le egyetlen másodperc alatt. 

Úristen, most mi lesz? Mi van, ha a csaj ki akar rabolni a pasijával? Ez is egy olyan eset, amikor elveszik a buta ember telefonját, mert segíteni akart az emberen? El akarják venni a mobilomat? Le akarnak ütni? 

A fő utca rendkívül üres volt újfent, egyedül az autósok száguldoztak fel s alá, de esélyem sem lett volna bárminemű segítségre, ha bármi tettlegességig fajult volna. Aki felénk is pillantott az autóból, az nem tett mást, mint futólag megnézte a rövidnadrágba bújtatott lábaimat, ahogy elhajtott.

Gyorsan kellett döntenem, ezért rögtön rávágtam.

- Bocs, de már rég lemerült a telefonom.

A lány annyiban hagyta, visszavonultak a fedett helyre, mert az eső halványan szitált.

A veszély talán elhárult, a szívem mégis hangosan dobogott, és úgy, akár egy kolibri.

Nagyon sok ember esik áldozatául a tipikus, "Bocsi, meg tudnád mondani/mutatni, hogy mennyi az idő?' 

Rettenetesen sok fiatalt és felnőttet zsebelnek ki, lopnak meg, vagy támadnak rá, csak azért, mert nekik van valamijük, ami a másiknak nincs. Véleményem szerint ez egy undorító dolog. Nem értem azokat az embereket, akik ilyenekre vetemednek. Teljesen értelmetlen, ráadásul illegális. Egyszer úgyis meg fogják szívni. Egyébként sem értem,hogy miért kell egy másik embertársunknak kárt okozni szándékosan. Szerintem sokkal jobban járna mindenki, ha megpróbálna segíteni a másikon