Az egyik rendelésemhez kaptam ajándékként ezt a palettát, és habár most nem feltétlenül a sminkelgetésnek van itt az ideje, szerintem karantén alatt is készíthetünk magunknak különféle kinézeteket, és próbálgathatunk újféle stílusokat és technikákat. A mai bejegyzésben és a BH Cosmetics Royal Affair nevezetű palettáját próbáltam ki :)

A BH Cosmetics legjobb tudomásom szerint Magyarországon nem kapható, viszont szállít ide - a vámhatárra viszont érdemes figyelni. Nem tudom, hogy ez a paletta kapható e még az oldalukon, viszont érdemes körülnézni Glamboton, ott lehet kapni BH Cosmetics termékeket is.

A végeredményt, és összességében a véleményem a palettáról ebben a videóban található:

Bár már elég régi videóról beszélünk, hiszen 2019-es, de úgy gondolom, hogy a könyvek sohasem mennek ki a divatból, és ha a mostani otthonülős helyzetet vesszük figyelembe, szerintem éppen aktuális ez a poszt az unaloműzéshez.

Sajnos, egy napos késéssel, de meghoztam a következő bejegyzést a #31DBloggerChallenge keretében. A mai, illetve tegnapi nap a merengéseké és az álmoké volt, így tegyünk fel magunknak egy elméleti kérdést. Mi lenne ha megnyernénk a lottót?

Sokunkban felvetődik a kérdés ez nap mint nap, főleg amikor látjuk a közösségi médiákon a sok luxus dolgot, a sok utazást és gyönyörű házakat. Szóval most én is elkalandozom egy picikét. Nem reménykedem abban, hogy valaha is megnyerem a lottót, főleg mert nem lottózok, de ha egyszer mégis úgy adódna, hogy netalán egy random vett kaparós sorsjegyen megnyerném a főnyereményt ezt tenném

Először is segítenék a családomnak. Bármilyen adósságra, hitelre szívesen odaadnám nekik a pénzt, hogy utána jobban kijöjjenek a keresetükből. Nem szeretném, ha nekem vagy bárki másnak lenne bármilyen tartozása vagy olyan gondja, ami megnehezítené az életét. Így ez lenne az első dolgom. Így ők is egy kicsivel tehermentesebben és boldogabban élhetnének.

Ha maradna pénzem, egy részét félretenném magamnak lakásra természetesen, vagy éppen a jövőmre, ki tudja, de mindenképpen valami olyanra, aminek hasznát venném a jövőben. Mivel számomra most egy saját lakás lenne a prioritás, így egyelőre ezzel álmodozom, aztán ki tudja mit hozna az élet számomra. 

Az utolsó részét pedig mindenképpen szeretném befektetni. Nagy álmom nyitni egy menhelyet macskák számára. Kevés a csak macskavédő és mentő alapítvány Magyarországon, én pedig egyike szeretnék lenni a legnagyobb menhelyeknek. Szeretnék minél több macskát megmenteni az utcáról, és gazdához juttatni őket, vagy ha ez nem is sikerülne, egy boldog állandó otthont biztosítani számukra ott a menhelyen. 

Persze az utazás, a drága holmik, ruhák és ékszerek is csábítóak, hiszen ki ne örülne nekik, de én ennél valami maradandóbbat szeretnék alkotni ennyi pénzzel, nem bután elszórni. 

Szóval igen, ennyi is lenne az én kis álmodozásom.
Ti mit tennétek, ha nyernétek a lottón?

A 10. nap a #31DBloggerChallenge keretében a legbüszkébb pillanatunkra fókuszál. 

Számomra ez a pillanat még 11-ben történt a gimiben, amikor a francia csoportunkkal a latin délutánra készültünk. A latin délután az iskolában a második idegennyelveknek szentelt délután volt, amikor a különböző évfolyamok különböző csoportjai előadtak valamit. Ez többnyire szavalás vagy éneklés volt kisebb csoportokban, de akadtak szóló számok is. Nekem már kilencedikben is nagyon tetszett az ötlet, de az biztos, hogy nem mertem volna emberek elé állni. Aztán 11. osztályban, amikor erre a produkcióra készültünk, mégis úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok. Azelőtt pár héttel éppen a Bélier családot néztünk Néptáncon, és beleszerettem a filmbe, illetve a dalokba, így otthon is megnéztem mégy egyszer a dalokat pedig milliószor meghallgattam. Az egyiket különösképp megkedveltem, így úgy döntöttem megtanulom. Igazából soha nem volt vele más szándékom csak szerettem volna megtanulni. Oh, igen, egyébkén, fontos infó erről - a film francia, és a második idegennyelvem is a francia volt. Szóval megtanulgattam magamnak. Aztán elérkezett az idő, hogy elkezdjünk készülődni a latin délutánra. Már elég sok próba lement és már nem volt olyan sok idő hátra, de én végig azon gondolkodtam, hogy szeretném előadni azt a dalt. De persze én, az örök önbizalomhiányos, félénk lány a saját osztálya előtt sem tudott egy prezentációt előadni, nemhogy százhúsz ember előtt énekeljen. Végül, miután vége lett az egyik gyakorlós órának , odamentem a tanárnőhöz, és megkérdeztem, hogy egyéni produkciót is elő lehet-e adni. El volt ragadtatva mikor ezt meghallotta és nagy hevesen bólogatott, hogy persze, igen, mire gondoltam. Így hát mondtam neki, hogy énekelni szeretnék. Nagyon meglepődött, de mondta, hogy rendben, mutassam meg melyik dalra gondoltam és adjam elő neki. Ki is vetítette az interaktív táblára, becsukta a teremajtót, majd elindította a zenét. Kénytelen voltam a padnak támaszkodni hátulról, úgy remegett a térdem, félő volt, hogy ott helyben összeesek, de elénekeltem a dalt. Mikor vége lett, nagyon megkönnyebbültem, hiszen az egész alatt is végig remegtem. A tanárnő csodálkozva kérdezte, hogy hol bujkáltam eddig, ami miatt nagyon elpirultam. Hasonló dicséretet még nem igazán kaptam soha senkitől. Igazából nem is olyan sokszor próbáltuk el a dalt utána sem, talán olyan négy alkalommal, amikor segített a kiejtésem javításán, aztán elérkezett az idő. Az akkori legjobb barátnőm kísért el engem, ő támogatott, hogy merjek, hiszen előtte annyira tartottam titokban, amennyire csak lehetett. Emlékszem, hogy megkértem, álljon a terem végébe, pont velem szembe, hogy el tudjam énekelni a dalt, mert annyira féltem, hogy ha ránézek valakire, elfelejtem az egészet. Az előadás alatt is végig remegett a lábam, de végül csak végigment a szám, olyan gyorsnak és rövidnek hatott az egész, de egy frenetikus élmény volt számomra. Adrenalinnal teli, csodálatos, elbűvölő élmény, amire roppant büszke vagyok. Soha nem mertem az emberek előtt énekelni, és mégis ott voltam, én , az iskolámban, olyan emberekkel körülvéve, akiket még ha csak látásra is, de ismertem, és bumm. Megtörtént a csoda, amire vártam. Számomra ez a legbüszkébb pillanat az életemben. és még élek nem felejtem. 

A fellépésemet az egyik barátunk fel is vette, be is illesztem nektek ide a videó linkjét. 

Nektek mi a legbüszkébb pillanatotok?

A #31DBloggerChallenge 8. napja a tetoválások és piercingek napja. Nekem vajon van tetoválásom? Ha van, mit jelentenek? Vagy egyáltalán mit gondolok róluk? Vajon csak a magamutogató emberek csináltatnak tetoválást? Mi értelme? Minek az a sok plusz lyuk a testedbe? A véleményemet a kp után olvashatjátok.

Soha életemben nem tudtam hogy álljak a tetoválásokhoz, illetve piercingekhez. Megéri, nem éri? Fáj nem fáj? Tetszik nem tetszik? 

Fun fact, hogy egészen tizedikes koromig nem volt kilyukasztva a fülem se. Ennek számos oka volt. Először is, gyerekkoromban nem lyukasztották ki a fülem, én pedig attól tartva, hogy begyullad a fülem, soha nem mertem. Ráadásul mindig is feleslegesnek is tartottam a fülbevalókat. Minek? Viszont, ahogy telt múlt az idő, egyre feszélyezettebbé váltam a fülem iránt. Olyan nagynak és elállónak tartottam, és úgy gondoltam nem illik hozzám, és azon gondolkodtam, hogy egy fülbevalóval talán jobban szeretném a fülem. De soha nem mertem megcsináltatni, mert féltem, hogy fájni fog. Végül összeszedtem minden bátorságom, és tizedikben végre fülbevalót csináltattam. Meglepődésemre pedig igenis tetszett és nem fájt maximum egy pillanatig. Szóval boldog fülbevaló tulajdonos lettem. 

Másokon, azt mondom egy-két emberen szerintem egész jól áll a mindenféle fülre való piercing, bár szerintem nem mindenkinek. A többi fajta piercingre is azt mondom, hogy egy-kettő pár embernek jól áll, de az én véleményem szerint nekem a legtöbb nem tetszik. Persze mindenkinek szíve joga olyan piercinget csináltatni oda ahová akar, de ha valaki az én véleményemet kérdezi, én biztos, hogy őszintén megmondom neki, hogy jól áll-e vagy nem, vagy hogy tetszik vagy sem. 

Na, és akkor térjünk át a másik megosztó dologra. A tetoválások. Tudom, sok embernek az a véleménye, hogy minek, meg magamutogatás az egész, meg ha öreg lesz az ember, hogy fog kinézni, de ez szerintem baromság. Ugyanúgy ebben is mindenkinek szíve joga eldönteni,hogy mit akar. Régen nem tudtam eldönteni, hogy szeretnék e tetoválást vagy sem. Voltak emberek akiken tetszett, meg helyek ahol jól néztek ki, de ugyanennek a fordítottját is láttam. Természetesen itt is tartottam attól, hogy pokolian fájni fog, hiszen mindig olyan nagy felhajtás van egy tetoválás elkészítése körül, legalábbis az emberek mindig így tüntetik fel. A másik dolog, ami számomra aggodalmat okozott, hogy mi lesz, ha a tetováló elrontja, és mi lesz akkor? Persze az is eszembe jutott, hogy mégis mit kellene és mi fog történni, ha nem tetszik magamon vagy megunom? Egy tetoválás úgy hiszem nagyobb felelősség annak tekintetében, hogy az ember nem túlzottan változtathat rajta, csak korrektúra, esetleg rátetoválás, vagy a drága lézeres eltávolítás, ami után ugyanúgy látszik a nyoma. A piercingek tekintetében nem olyan nagy az aggodalom, hiszen ha nem tetszik kiszedem és majd összeforr. Itt viszont bőven nagyobb a kockázat. Egyéb aggodalmak is felmerültek bennem. Mi fog történni, ha esetleg nem bírja a festéket a bőröm, vagy ha olyan munkahelyem lesz, ahol nem tiltott a tetoválás. Így a tetoválásról való ábrándozás sokáig csak ábránd is maradt. 

Aztán minden megváltozott, amikor azzal álmodtam, hogy van egy bizonyos minta a hátamon amely annyira rendkívül tetszett, hogy végül eldöntöttem, én szeretném ezt a mintát magamra. Azonban ez sem volt olyan egyszerű, hiszen akkor még nem tudtam, mit jelent számomra a szimbólum, csak ott volt a fejemben. Később aztán, olyan három évvel később nyert értelmet számomra a szimbólum, és hopp tudtam, hogy én szeretném magamra tetováltatni. És hopp, ismételten tetoválóhoz készültem.

Igen, ismét, hiszen ekkor már volt egy tetoválásom, egy hangjegy, amit pár hónappal azelőtt csináltattam. Számomra mindig is a zene és az éneklés jelentett mindent, már egészen kicsi koromtól kezdve énekelek (a ház falai remek közönség) és már egészen gyerekkoromban is dalszövegeket írtam, és együtt énekeltem a tv-vel a reklámok és sorozatok dalait. Így nem is volt kérdés, hogy ez lesz az első tetoválásom. Nem egyedül mentem, nagyon féltem, féltem, hogy elájulok úgy be voltam parázva, de végül alaptalan volt a félelmen, hiszen egy cseppet sem fájt. Alig negyed óra, és egy kevés kissé zavaró de bőven elviselhető "karcolós" érzés után kész is voltam. A gondozása is egyszerű volt, majd egy hónappal később a viziten is csak aprót kellett a színezésen javítania.

Végül mikor meglett az álombeli tetoválásomnak a jelentése, tudtam, hogy meg kell csináltatnom. Sikerült is időpontot foglalnom a szülinapom előtt pár nappal, aminek nagyon örültem. Egész egyszerű kis minta, igaz eredetileg az egyik nyílvesszőt is üresen akartam hagyni, de végül ez lett az eredménye. Amikor a mintát felrakták a hátamra és megnéztem a tükörben elámultam. Ugyanazt láttam, amit álmomban. És tudtam, hogy annak ott kell lennie. A fekete és az üres a jót és a rosszat szimbolizálják, mint a jing-jang jelek, a két nyíl pedig az utakat. Számomra ez a kereszteződés két dolgot jelent. Hogy akivel találkoznod kell az életben, találkozni is fogsz. A jó és rossz a nyilakkal együtt pedig azt jelenti, hogy a rossz út néha nem feltétlenül olyan rossz, és megeshet, hogy pont a jó út a hibás. 

Egy végtelen jegyet is tetováltattam még aznap a másik fülem mögé, hiszen mindig ezt a szimbólumot rajzolgattam a hüvelyk és a mutatóujjam közé, így valahogy evidens volt, hogy ő is egyszer maradandó darab. Lehet sablonnak gondolni ugyan a hangjegyet is és a végtelen jegyet, de számomra a végtelen jegy mindig egy emlékeztető marad arra, hogy akármilyen rosszul is érzem magam, és akármilyen mélyponton vagyok az életemben, minden megy tovább és egyszer ez is elmúlik. 

Persze még tervben van egy-kettő tetoválás, és teljesen egyetértek azzal a mondással, hogy ha egyszer tetováltatsz, vagy megállsz egynél vagy többet csináltatsz még. Azalatt az idő alatt amióta megvannak még soha nem gondoltam arra, hogy meguntam őket, hogy feleslegesek, egyszerűen csak úgy hozzám tartoznak, hogy a legtöbbször el is felejtem, hogy ott vannak. Mondjuk én is meglepem az embereket, amikor meglátják, mindig megdöbbennek, mert kinézetre nem pont olyan vagyok, akiből kinéznek egy tetoválást. 

Nos, ez az én véleményem, illetve történetem a piercingekkel és tetoválásokkal kapcsolatban. Ti mit gondoltok róla? Mi a véleményetek? Esetleg nektek is van tetoválásotok? 

A mai nap a a hatodik nap a #31DBloggerChallenge keretében, ami arra buzdítja az embereket, hogy osszák meg a világgal azt a három tulajdonságjegyet amivel rendelkeznek és büszkék rájuk, szóval én is ezt fogom ma tenni. 

Őszintén bevallom, kicsit nehéz most bármilyen jó tulajdonságra gondolni, ha engem kell nézni, hiszen hajlamosabb vagyok a negatív tulajdonságaimat hangoztatni (ami valljuk be, nem túl pozitív), de azért csak sikerült összehoznom ezt a három pontot.

Sajnos életemben nagyon sok olyan komoly hazugsággal találkoztam, amely jól felépített kapcsolatokat és életeket döntött romba, így az idő múltával felszedtem magamra az őszinteség képességét. Utálom a hazugságot, rosszul vagyok tőle, így sokszor inkább a kemény igazságra támaszkodom, és hiszek abban, hogy az őszinteséget jobban kellene értékelni a mai világban. Persze nálam is becsúszik néha egy-két kisebb elhallgatás, de semmi komoly, sőt egyébként olyankor pocsékul is érzem magam, de nálam mindig az őszinteség lesz az első és nyerő. Illetve ugyanezt várom el mástól is (hiszen én is így állok az egészhez, a hazugság - bármely formája is, nagyon taszító számomra )

Addig harcolok, amíg meg nem kapom, amit akarok. Tudom, ez néha nem túl pozitív tulajdonság, de egyszerűen képtelen vagyok feladni valamit, amíg el nem érem azt a bizonyos kitűzött célt. Persze, ezt realisztikus dolgokra értem, mert mindenkinek vannak olyan dolgai, amik elég lehetetlenek, de mégis akarják. Szóval minden követ megmozgatok annak érdekében, hogy sikerüljön valami, még ha úgyis tűnik, hogy nem halad semmi előre, nálam viszont mindig megvan a fejemben arra vonatkoztatva, hogy mik is a következő lépések a céljaim elérésében.

Szerintem a három tulajdonság közül ez a legmegosztóbb, hiszen sokan ezt negatív tulajdonságnak tekintik. De én nem így vagyok ezzel, hiszen szerintem az egyik legjobb dolog álmodozni. Mert aki ilyen, képes a legnagyobb rossz közepette is kialakítani maga körül egy kis teret, ahol megpróbálja feldolgozni az egészet pozitívan, és más jó dolgokra koncentrál, nem pedig a rosszra körülötte. Szeretem, hogy álmodozó típus vagyok, mert rengeteg fantasztikus ötletem születik így mindenféle dolgokra, kreatívabbá és pozitívabbá tesz.

Szóval, a mai napon a #31DBloggerChallenge kereein belül, a mai napon megismertetem veletek a blog nevének történetét. Nos, igazából nagyon egyszerű egy történet. Amikor ennek a blognak a megalkotásán gondolkodtam, csak egy valamit szerettem volna nagyon igazán. Egy jól hangzó nevet neki. Sok embernek van mindig valami saját szava, vagy mondása, esetleg egy menő beceneve amit felhasználhat címnek a blogjához vagy egy márkanévnek. De nekem soha nem volt. Szóval elkezdtem gondolkodni. Fogtam a vezetéknevem, végül addig játszadoztam vele, míg hozzáadtam egy sz-t, elvettem egy r-t és az i-t angolosan megváltoztattam y-ra. Szóval megalkottam a Készyt, egyébként is mindig kedveltem a Casey nevet, így úgy gondoltam a magyarosabb verziója is jó lesz nekem. A semmiség pedig abból fakad, hogy ugyebár nincs igazán semmilyen fontos tematikája a blognak csak vonalak,így kábé minden rajta van, ami csak lehet. 

Így ez is lenne az egész. Nem túl nagy történet, de úgy gondoltam megosztom :D

Sziasztok! Elég sok idő eltelt, nem? De bizony. A részletekbe nem mennék bele, hanem rögtön bele is vágok a mai bejegyzésem témájába. A mai nap a 31 napos Blogger Kihívásom második pontját olvashatjátok. A mai napon 20 tényt osztok meg magamról különböző közösségi platformokon. Mindenhol 5 db-ot olvashattok külön külön.

Megannyi blog és történet megalkotója lettem 12 éves korom óta, az egyik kedvenc akkori könyvem inspirált az írásra, amely még a mai napig fent van a gépemen.

Mindenki általában a rózsát preferálja, azonban én sokkal jobban kedvelem az egyszerű kis ibolyát, a kecses tulipánokat, amelyekből bőven volt itthon kiskoromban, hála a szomszéd néninek, illetve rengeteg orchidea élt velünk már az évek során, amely miatt én is megkedveltem őket.

Sokan csak bunkónak vagy kínosnak tartanak, úgy hogy nem ismernek, valójában viszont csak annyiról van szó, hogy egy vérbeli introvertált vagyok, és rendkívül kényelmetlenül érzem magam az emberek körében. 

Imádom a médiát, az írást, eredetileg nagyon érdekelt az újságírás, mint szakma, illetve a rádiózás is, azonban valószínűleg soha nem tudtam volna elhelyezkedni a szakmában, így jött a mostani szakom.

Valószínűleg már feltűnt, hogy imádom a könyveket, több féle bejegyzés is született ebben a témában, illetve a youtube csatornán is találkozhattok könyves bejegyzésekkel.