A blogot sajnos már egy jó ideje nem vezetem rendszeresen, ez talán már nem is újdonág, hiszen soha nem voltam a túlzott rendszeresség híve - habár a környezetem néha nem feltétlenül ezt mondaná. Viszont az elmúlt pár hónapban, főleg akkor, amikor beütött a koronavírus, és jöttek az önkéntes házi karanténok meg kijárási korlátozások, új projektbe kezdtem. Igazából nem túl nagy szám, a legtöbb ember butaságnak is gondolhatja, azonban számomra nagyon jó lehetőséget adott, hogy a közösségi médiákban felgyűlt elmentett dolgokat végre a való életben is hasznosítsam. 

Amikor közösségi médiára gondolok, itt most elsősorban a Pinterestről beszélek, mert hiába ott nem a saját selfiek, meg videók reklámozása és a lájk gyűjtése a cél, a Pinterest is egy fajta közösségi média, ahol a különböző ötleteinket gyűjtjük. Nekem pedig ez a gyűjtés ment egy kicsit az agyamra. Valljuk be, szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki szépen kitalált táblákba mentegeti a sok száz vagy akár ezer pint, anélkül, hogy akár egyet is kipróbált volna közülük. Azok pedig csak ott vannak. 

Én viszont úgy döntöttem, hogy most változtatok ezen. Siri és a random számok segítségével minden hónapban kiválasztok pár pint a tábláimból, amiket szeretnék kipróbálni abban a hónapban. Persze az egész megvalósítás nem tökéletes, viszont már így is nagyon sok dolgot kipróbáltam a Pinterest tábláimról, hála ennek a kis projektemnek. 

Persze meg is akartam örökíteni ezt a projektet, így már hónapok óta veszem fel az anyagot, és osztom meg youtube-on az eredményeimet, és úgy gondoltam néhány kedves blogolvasóval is megosztom ezt az ötletet, illetve megmutatom nektek a haladásomat. Ezzel a bejegyzéssel nem feltétlenül csak a videók "reklámozása" a célom, hanem, hogy mindenkinek felhívjam a figyelmét ezekre a "felesleges" dolgokra, amiket napi szinten megteszünk. Elmentünk valamit későbbre mert majd egyszer ki akarom próbálni. Nem, itt az ideje, hogy mindent most próbáljunk ki, és hagyjunk fel ezzel a majd később attitűddel, hiszen ez a viselkedésforma nem csak ezekre a virtuális dolgokra, hanem a saját életünkre is vonatkozik. Ezzel szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy próbáljunk meg egy picit jobban a jelenünkben élni, mint a majd-ban reménykedni :) 

Sajnos, egy napos késéssel, de meghoztam a következő bejegyzést a #31DBloggerChallenge keretében. A mai, illetve tegnapi nap a merengéseké és az álmoké volt, így tegyünk fel magunknak egy elméleti kérdést. Mi lenne ha megnyernénk a lottót?

Sokunkban felvetődik a kérdés ez nap mint nap, főleg amikor látjuk a közösségi médiákon a sok luxus dolgot, a sok utazást és gyönyörű házakat. Szóval most én is elkalandozom egy picikét. Nem reménykedem abban, hogy valaha is megnyerem a lottót, főleg mert nem lottózok, de ha egyszer mégis úgy adódna, hogy netalán egy random vett kaparós sorsjegyen megnyerném a főnyereményt ezt tenném

Először is segítenék a családomnak. Bármilyen adósságra, hitelre szívesen odaadnám nekik a pénzt, hogy utána jobban kijöjjenek a keresetükből. Nem szeretném, ha nekem vagy bárki másnak lenne bármilyen tartozása vagy olyan gondja, ami megnehezítené az életét. Így ez lenne az első dolgom. Így ők is egy kicsivel tehermentesebben és boldogabban élhetnének.

Ha maradna pénzem, egy részét félretenném magamnak lakásra természetesen, vagy éppen a jövőmre, ki tudja, de mindenképpen valami olyanra, aminek hasznát venném a jövőben. Mivel számomra most egy saját lakás lenne a prioritás, így egyelőre ezzel álmodozom, aztán ki tudja mit hozna az élet számomra. 

Az utolsó részét pedig mindenképpen szeretném befektetni. Nagy álmom nyitni egy menhelyet macskák számára. Kevés a csak macskavédő és mentő alapítvány Magyarországon, én pedig egyike szeretnék lenni a legnagyobb menhelyeknek. Szeretnék minél több macskát megmenteni az utcáról, és gazdához juttatni őket, vagy ha ez nem is sikerülne, egy boldog állandó otthont biztosítani számukra ott a menhelyen. 

Persze az utazás, a drága holmik, ruhák és ékszerek is csábítóak, hiszen ki ne örülne nekik, de én ennél valami maradandóbbat szeretnék alkotni ennyi pénzzel, nem bután elszórni. 

Szóval igen, ennyi is lenne az én kis álmodozásom.
Ti mit tennétek, ha nyernétek a lottón?

A 10. nap a #31DBloggerChallenge keretében a legbüszkébb pillanatunkra fókuszál. 

Számomra ez a pillanat még 11-ben történt a gimiben, amikor a francia csoportunkkal a latin délutánra készültünk. A latin délután az iskolában a második idegennyelveknek szentelt délután volt, amikor a különböző évfolyamok különböző csoportjai előadtak valamit. Ez többnyire szavalás vagy éneklés volt kisebb csoportokban, de akadtak szóló számok is. Nekem már kilencedikben is nagyon tetszett az ötlet, de az biztos, hogy nem mertem volna emberek elé állni. Aztán 11. osztályban, amikor erre a produkcióra készültünk, mégis úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok. Azelőtt pár héttel éppen a Bélier családot néztünk Néptáncon, és beleszerettem a filmbe, illetve a dalokba, így otthon is megnéztem mégy egyszer a dalokat pedig milliószor meghallgattam. Az egyiket különösképp megkedveltem, így úgy döntöttem megtanulom. Igazából soha nem volt vele más szándékom csak szerettem volna megtanulni. Oh, igen, egyébkén, fontos infó erről - a film francia, és a második idegennyelvem is a francia volt. Szóval megtanulgattam magamnak. Aztán elérkezett az idő, hogy elkezdjünk készülődni a latin délutánra. Már elég sok próba lement és már nem volt olyan sok idő hátra, de én végig azon gondolkodtam, hogy szeretném előadni azt a dalt. De persze én, az örök önbizalomhiányos, félénk lány a saját osztálya előtt sem tudott egy prezentációt előadni, nemhogy százhúsz ember előtt énekeljen. Végül, miután vége lett az egyik gyakorlós órának , odamentem a tanárnőhöz, és megkérdeztem, hogy egyéni produkciót is elő lehet-e adni. El volt ragadtatva mikor ezt meghallotta és nagy hevesen bólogatott, hogy persze, igen, mire gondoltam. Így hát mondtam neki, hogy énekelni szeretnék. Nagyon meglepődött, de mondta, hogy rendben, mutassam meg melyik dalra gondoltam és adjam elő neki. Ki is vetítette az interaktív táblára, becsukta a teremajtót, majd elindította a zenét. Kénytelen voltam a padnak támaszkodni hátulról, úgy remegett a térdem, félő volt, hogy ott helyben összeesek, de elénekeltem a dalt. Mikor vége lett, nagyon megkönnyebbültem, hiszen az egész alatt is végig remegtem. A tanárnő csodálkozva kérdezte, hogy hol bujkáltam eddig, ami miatt nagyon elpirultam. Hasonló dicséretet még nem igazán kaptam soha senkitől. Igazából nem is olyan sokszor próbáltuk el a dalt utána sem, talán olyan négy alkalommal, amikor segített a kiejtésem javításán, aztán elérkezett az idő. Az akkori legjobb barátnőm kísért el engem, ő támogatott, hogy merjek, hiszen előtte annyira tartottam titokban, amennyire csak lehetett. Emlékszem, hogy megkértem, álljon a terem végébe, pont velem szembe, hogy el tudjam énekelni a dalt, mert annyira féltem, hogy ha ránézek valakire, elfelejtem az egészet. Az előadás alatt is végig remegett a lábam, de végül csak végigment a szám, olyan gyorsnak és rövidnek hatott az egész, de egy frenetikus élmény volt számomra. Adrenalinnal teli, csodálatos, elbűvölő élmény, amire roppant büszke vagyok. Soha nem mertem az emberek előtt énekelni, és mégis ott voltam, én , az iskolámban, olyan emberekkel körülvéve, akiket még ha csak látásra is, de ismertem, és bumm. Megtörtént a csoda, amire vártam. Számomra ez a legbüszkébb pillanat az életemben. és még élek nem felejtem. 

A fellépésemet az egyik barátunk fel is vette, be is illesztem nektek ide a videó linkjét. 

Nektek mi a legbüszkébb pillanatotok?

A #31DBloggerChallenge 8. napja a tetoválások és piercingek napja. Nekem vajon van tetoválásom? Ha van, mit jelentenek? Vagy egyáltalán mit gondolok róluk? Vajon csak a magamutogató emberek csináltatnak tetoválást? Mi értelme? Minek az a sok plusz lyuk a testedbe? A véleményemet a kp után olvashatjátok.

Soha életemben nem tudtam hogy álljak a tetoválásokhoz, illetve piercingekhez. Megéri, nem éri? Fáj nem fáj? Tetszik nem tetszik? 

Fun fact, hogy egészen tizedikes koromig nem volt kilyukasztva a fülem se. Ennek számos oka volt. Először is, gyerekkoromban nem lyukasztották ki a fülem, én pedig attól tartva, hogy begyullad a fülem, soha nem mertem. Ráadásul mindig is feleslegesnek is tartottam a fülbevalókat. Minek? Viszont, ahogy telt múlt az idő, egyre feszélyezettebbé váltam a fülem iránt. Olyan nagynak és elállónak tartottam, és úgy gondoltam nem illik hozzám, és azon gondolkodtam, hogy egy fülbevalóval talán jobban szeretném a fülem. De soha nem mertem megcsináltatni, mert féltem, hogy fájni fog. Végül összeszedtem minden bátorságom, és tizedikben végre fülbevalót csináltattam. Meglepődésemre pedig igenis tetszett és nem fájt maximum egy pillanatig. Szóval boldog fülbevaló tulajdonos lettem. 

Másokon, azt mondom egy-két emberen szerintem egész jól áll a mindenféle fülre való piercing, bár szerintem nem mindenkinek. A többi fajta piercingre is azt mondom, hogy egy-kettő pár embernek jól áll, de az én véleményem szerint nekem a legtöbb nem tetszik. Persze mindenkinek szíve joga olyan piercinget csináltatni oda ahová akar, de ha valaki az én véleményemet kérdezi, én biztos, hogy őszintén megmondom neki, hogy jól áll-e vagy nem, vagy hogy tetszik vagy sem. 

Na, és akkor térjünk át a másik megosztó dologra. A tetoválások. Tudom, sok embernek az a véleménye, hogy minek, meg magamutogatás az egész, meg ha öreg lesz az ember, hogy fog kinézni, de ez szerintem baromság. Ugyanúgy ebben is mindenkinek szíve joga eldönteni,hogy mit akar. Régen nem tudtam eldönteni, hogy szeretnék e tetoválást vagy sem. Voltak emberek akiken tetszett, meg helyek ahol jól néztek ki, de ugyanennek a fordítottját is láttam. Természetesen itt is tartottam attól, hogy pokolian fájni fog, hiszen mindig olyan nagy felhajtás van egy tetoválás elkészítése körül, legalábbis az emberek mindig így tüntetik fel. A másik dolog, ami számomra aggodalmat okozott, hogy mi lesz, ha a tetováló elrontja, és mi lesz akkor? Persze az is eszembe jutott, hogy mégis mit kellene és mi fog történni, ha nem tetszik magamon vagy megunom? Egy tetoválás úgy hiszem nagyobb felelősség annak tekintetében, hogy az ember nem túlzottan változtathat rajta, csak korrektúra, esetleg rátetoválás, vagy a drága lézeres eltávolítás, ami után ugyanúgy látszik a nyoma. A piercingek tekintetében nem olyan nagy az aggodalom, hiszen ha nem tetszik kiszedem és majd összeforr. Itt viszont bőven nagyobb a kockázat. Egyéb aggodalmak is felmerültek bennem. Mi fog történni, ha esetleg nem bírja a festéket a bőröm, vagy ha olyan munkahelyem lesz, ahol nem tiltott a tetoválás. Így a tetoválásról való ábrándozás sokáig csak ábránd is maradt. 

Aztán minden megváltozott, amikor azzal álmodtam, hogy van egy bizonyos minta a hátamon amely annyira rendkívül tetszett, hogy végül eldöntöttem, én szeretném ezt a mintát magamra. Azonban ez sem volt olyan egyszerű, hiszen akkor még nem tudtam, mit jelent számomra a szimbólum, csak ott volt a fejemben. Később aztán, olyan három évvel később nyert értelmet számomra a szimbólum, és hopp tudtam, hogy én szeretném magamra tetováltatni. És hopp, ismételten tetoválóhoz készültem.

Igen, ismét, hiszen ekkor már volt egy tetoválásom, egy hangjegy, amit pár hónappal azelőtt csináltattam. Számomra mindig is a zene és az éneklés jelentett mindent, már egészen kicsi koromtól kezdve énekelek (a ház falai remek közönség) és már egészen gyerekkoromban is dalszövegeket írtam, és együtt énekeltem a tv-vel a reklámok és sorozatok dalait. Így nem is volt kérdés, hogy ez lesz az első tetoválásom. Nem egyedül mentem, nagyon féltem, féltem, hogy elájulok úgy be voltam parázva, de végül alaptalan volt a félelmen, hiszen egy cseppet sem fájt. Alig negyed óra, és egy kevés kissé zavaró de bőven elviselhető "karcolós" érzés után kész is voltam. A gondozása is egyszerű volt, majd egy hónappal később a viziten is csak aprót kellett a színezésen javítania.

Végül mikor meglett az álombeli tetoválásomnak a jelentése, tudtam, hogy meg kell csináltatnom. Sikerült is időpontot foglalnom a szülinapom előtt pár nappal, aminek nagyon örültem. Egész egyszerű kis minta, igaz eredetileg az egyik nyílvesszőt is üresen akartam hagyni, de végül ez lett az eredménye. Amikor a mintát felrakták a hátamra és megnéztem a tükörben elámultam. Ugyanazt láttam, amit álmomban. És tudtam, hogy annak ott kell lennie. A fekete és az üres a jót és a rosszat szimbolizálják, mint a jing-jang jelek, a két nyíl pedig az utakat. Számomra ez a kereszteződés két dolgot jelent. Hogy akivel találkoznod kell az életben, találkozni is fogsz. A jó és rossz a nyilakkal együtt pedig azt jelenti, hogy a rossz út néha nem feltétlenül olyan rossz, és megeshet, hogy pont a jó út a hibás. 

Egy végtelen jegyet is tetováltattam még aznap a másik fülem mögé, hiszen mindig ezt a szimbólumot rajzolgattam a hüvelyk és a mutatóujjam közé, így valahogy evidens volt, hogy ő is egyszer maradandó darab. Lehet sablonnak gondolni ugyan a hangjegyet is és a végtelen jegyet, de számomra a végtelen jegy mindig egy emlékeztető marad arra, hogy akármilyen rosszul is érzem magam, és akármilyen mélyponton vagyok az életemben, minden megy tovább és egyszer ez is elmúlik. 

Persze még tervben van egy-kettő tetoválás, és teljesen egyetértek azzal a mondással, hogy ha egyszer tetováltatsz, vagy megállsz egynél vagy többet csináltatsz még. Azalatt az idő alatt amióta megvannak még soha nem gondoltam arra, hogy meguntam őket, hogy feleslegesek, egyszerűen csak úgy hozzám tartoznak, hogy a legtöbbször el is felejtem, hogy ott vannak. Mondjuk én is meglepem az embereket, amikor meglátják, mindig megdöbbennek, mert kinézetre nem pont olyan vagyok, akiből kinéznek egy tetoválást. 

Nos, ez az én véleményem, illetve történetem a piercingekkel és tetoválásokkal kapcsolatban. Ti mit gondoltok róla? Mi a véleményetek? Esetleg nektek is van tetoválásotok? 

A mai nap a a hatodik nap a #31DBloggerChallenge keretében, ami arra buzdítja az embereket, hogy osszák meg a világgal azt a három tulajdonságjegyet amivel rendelkeznek és büszkék rájuk, szóval én is ezt fogom ma tenni. 

Őszintén bevallom, kicsit nehéz most bármilyen jó tulajdonságra gondolni, ha engem kell nézni, hiszen hajlamosabb vagyok a negatív tulajdonságaimat hangoztatni (ami valljuk be, nem túl pozitív), de azért csak sikerült összehoznom ezt a három pontot.

Sajnos életemben nagyon sok olyan komoly hazugsággal találkoztam, amely jól felépített kapcsolatokat és életeket döntött romba, így az idő múltával felszedtem magamra az őszinteség képességét. Utálom a hazugságot, rosszul vagyok tőle, így sokszor inkább a kemény igazságra támaszkodom, és hiszek abban, hogy az őszinteséget jobban kellene értékelni a mai világban. Persze nálam is becsúszik néha egy-két kisebb elhallgatás, de semmi komoly, sőt egyébként olyankor pocsékul is érzem magam, de nálam mindig az őszinteség lesz az első és nyerő. Illetve ugyanezt várom el mástól is (hiszen én is így állok az egészhez, a hazugság - bármely formája is, nagyon taszító számomra )

Addig harcolok, amíg meg nem kapom, amit akarok. Tudom, ez néha nem túl pozitív tulajdonság, de egyszerűen képtelen vagyok feladni valamit, amíg el nem érem azt a bizonyos kitűzött célt. Persze, ezt realisztikus dolgokra értem, mert mindenkinek vannak olyan dolgai, amik elég lehetetlenek, de mégis akarják. Szóval minden követ megmozgatok annak érdekében, hogy sikerüljön valami, még ha úgyis tűnik, hogy nem halad semmi előre, nálam viszont mindig megvan a fejemben arra vonatkoztatva, hogy mik is a következő lépések a céljaim elérésében.

Szerintem a három tulajdonság közül ez a legmegosztóbb, hiszen sokan ezt negatív tulajdonságnak tekintik. De én nem így vagyok ezzel, hiszen szerintem az egyik legjobb dolog álmodozni. Mert aki ilyen, képes a legnagyobb rossz közepette is kialakítani maga körül egy kis teret, ahol megpróbálja feldolgozni az egészet pozitívan, és más jó dolgokra koncentrál, nem pedig a rosszra körülötte. Szeretem, hogy álmodozó típus vagyok, mert rengeteg fantasztikus ötletem születik így mindenféle dolgokra, kreatívabbá és pozitívabbá tesz.

Ezen kívül persze nagyon keveset aludtam, szerintem ennyire fáradt még soha nem voltam, néha annyira besűrűsödtek a dolgok :D Barátkoztam nagyon sokat, ami tőlem nagy haladás, új ismerősökre tettem szert, amiért nagyon hálás vagyok, és sikerült megújítanom a kapcsolatom Istennel is :)

Persze ez azt jelenti, hogy nem túl sok időm volt pihenni, vagy ilyesmi, hiszen nem igen volt túl sok szabadidőm, de pár filmet és egy könyvet azért bele tudtam sűríteni a szoros programrendembe.

Sok Taron Egerton filmet néztem a hónapban egy kihívás kedvéért, de egyébként nem bántam meg, mint kiderült, egész jó színész barátunk :D Az ifjúság végrendelete szép film volt, bár azt hittem, hogy a női főszereplő nem fogja úgy érzékeltetni az egész hangulatát, de tévednem kellett. Az eleinte karót nyelt Vera érzései tökéletesen leírták a világháború által érzett fájdalmakat és gondolatokat. Ha már háború, a Pearl Harbor is megnézésre került, és elcsodálkoztam azon, hogy mennyire tetszett a film, pedig mikor elkezdtem már leírtam előre, mert meg voltam győződve arról, hogy nekem háborús film nem tetszhet. Hát, tévednem kellett, ugyanis szívszorító volt az egész, megspékelve romantikával és izgalommal. 

Nem egyszer mondtam, hogy én irtózom a magyar filmektől, körülbelül gyerekkorom óta. Valamiért soha nem tetszettek, olyan snassz volt az összes, kicsit gagyi hatása volt, és rettentően nem tudtak lekötni. Ez elmúlt években azért persze láttam pár jót is, szerencsére egy kicsit jobb véleménnyel vagyok most már, de még mindig nem tiszta. Ezért is vártam annyit, hogy megnézzem a Kincsemet, pedig annyira érdekelt, végül ennyi idő után győzött a lovak iránti rajongásom, és huh. Új magyar kedvencet arattunk hölgyeim és uraim. Pedig ráadásul történelmi a film is, ami megint csak nem az én műfajom, de ez teljesen levett a lábamról. A színészi játék, a hely, a hangulat, a jelmezek nagyon korhűek voltak, csak ámuldozni tudtam és máris vége volt. 

Annyira vágytam valami izgalmas filmre, és tudtam, hogy ez az lesz. A Ready Player One nem okozott számomra csalódást, minden percét élveztem. Egy olyan világba nyertünk megint betekintést, ami bámulatos, és hihetetlen, hogy valakinek egy ilyen világ lakozzon a fejében, hogy megszülessen egy ilyen fantasztikus dolog. Alig várom, hogy elolvassam a könyvet, az angol változata már a polcomon csücsül.

Megnéztem a Mary Poppins második részét, és ez egy kicsivel talán jobban tetszett, mint az első rész, habár szerintem itt Mary Poppins jóval arrogánsabb és önimádó volt, amit nagyon sajnálok, pedig Emily Blunt nagyon jól alakította Mary Poppinst, abszolúte illett hozzá a karakter.

Merő véletlenségből kezdte bele ebbe a könyvbe Rebecca Donovantől. Éppen a könyvespolcomat nézegettem, azon is az elolvasandó kupacot, ami nyárra felgyülemlett, én pedig úgy éreztem szeretnék valami romantikus könyvet olvasni. Nos, jól választottam. Az Elakadó lélegzet pontosan azt szolgáltatta nekem, amit szerettem volna. Megmentésre szoruló lány, egy pasi, aki romantikus, és egy olyan legjobb barátnő aki egyben a kisangyal és a kisördög a válladon. Együtt sírtam, nevettem a könyvvel, és igen, együtt akadt el a lélegzetem a főszereplővel. Felüdülés volt egy jó könyv végre.

Annyira akartam szeretni a könyvet, de egyszerűen nem sikerült. A Varázslatos szerelemnek sem sikerült Erin és Weston párosát megkedveltetnie, sőt. Minél előrébb haladtam, annál ellenszenvesebb lett számomra mindkét szereplő. Egyre többet hisztiztek és cselekedtek logikátlanul, ami miatt kedvem lett volna mindkettőt jól pofán vágni. Valószínűleg nem ettől a sorozattól fogom megkedvelni Jamie McGuire műveit.

A Poketet még első "alone" Pesti utam alkalmával szereztem be, és úgy gondoltam ez a nyár tökéletes lesz arra, hogy elolvassam. Krúdy Gyulától azt hiszem nem olvastam még semmit, azonban a cím eléggé megragadta a figyelmemet. Ady Endre éjszakái, ahogy a címéből kitűnik, Ady Endréről szól, habár szerencsére nem abban a száraz irodalomórai hangvételben. Az egész életrajzi szerű, Ady Endre pesti időszakával ismerkedhetünk meg Krúdy Gyula elbeszélése alapján, ahogy ő látta a költőt. Nem volt hosszú könyv, én azonban hosszúnak éreztem. Némely részei tetszettek, némelyek azonban számomra kicsit unalmasak voltak, a sok név könnyen összezavart néha, így nem is volt kedvem folytatni, így az egész nyaram ezzel az olvasmánnyal való birkózásról szólt. Igaz, amely részeket kedveltem, azokkal hamar is végeztem, én azonban úgy érzem, még nem nőttem fel egészen ehhez  a műhöz.

Most több filmet is sikerült megnéznem, azonban csak három film volt olyan, amit nagyjából értékelni is tudtam az összes közül. Nem gondoltam volna, hogy nekem fog tetszeni egy régi, old school retro film, azonban ismét tévednem kellett, mert a Sabrina nagyon szórakoztató kis filmnek bizonyult, és persze a romantika sem maradhatott el, ugyebár, szerintem nagyon aranyos kis film volt. 

A Lazacfogás Jemenben annyira nem érdekelt mikor elkezdtem, de szerencsére, ahogy a történet cselekménye haladt előre, úgy kezdett egyre jobban tetszeni a sztori. Megint csak egy romantikus filmről beszélünk, ami sokkal inkább a finom, érintések nélküli romantikus filmek kategóriájába esik, szóval aki valami másra vágyik éppen, az keressen mást, én viszont nagyon élveztem, a vége habár kiszámítható, de olyan, aminek lennie kell. 

Robin Hood - alakítja Taron Egerton. Gyerekek. Már sokféle Robin Hood filmet és mesét láttam, de ez. Snitten érkezett jó pár dühös hozzászólás a komment szekcióban, hogy elrontották a filmet, én azonban nagyon élveztem. Sokat panaszkodtak arra, hogy nem korhű a film, és valóban, akadt egy pár baki - bár szerintem szándékosan csinálták - a jelmezeket illetően, de nekem pont ez tetszett benne. Egy sokkal modernebb verzióban tálalták nekünk Robin Hood világát. 

Két sorozat volt, ami kitöltötte az augusztust. A Once Upon a Time mind júliusban, mind augusztusban velem volt, töretlenül szeretem a sorozatot, habár néha jól pofán rúgnék egy-egy szereplőt, és arról se feledkezzünk meg, hogy néha olyan plot-twistek fordulnak elő benne, hogy csak nézek, hogy wtf?!

Megnéztem végre én is a híres-neves Csernobil sorozatot, amiért mindenki odáig volt, mikor legelőször kijött. Persze megértem miért lett nagy durranás - kinda bunkó, de véletlen beszólás - a sorozat, hiszen az egész esemény világszerte híres volt, így pedig még jobban felhívta a figyelmet valami olyanra, ami egy hatalmas fekete pont az emberiség történelmében. Azoknak, akik tényleg keveset tudnak erről, a sorozat igazi történelem órának számít, nagyon sok hasznos dolgot megtudhatunk belőle. Én elég sokat tanultam erről a témáról így csak arról tudok írni, hogy a színészi játék milyen volt, hiszen számomra ezek most már csak szomorú tények voltak. Viszont azt kell mondanom, a színészek nagyon jól adták a szerepük. A közöny, a nemtörődömség, a pánik és a nemtudás tökéletesen átjött.