Készy semmiségei: személyes

No megjegyzés

Sajnos, egy napos késéssel, de meghoztam a következő bejegyzést a #31DBloggerChallenge keretében. A mai, illetve tegnapi nap a merengéseké és az álmoké volt, így tegyünk fel magunknak egy elméleti kérdést. Mi lenne ha megnyernénk a lottót?

Sokunkban felvetődik a kérdés ez nap mint nap, főleg amikor látjuk a közösségi médiákon a sok luxus dolgot, a sok utazást és gyönyörű házakat. Szóval most én is elkalandozom egy picikét. Nem reménykedem abban, hogy valaha is megnyerem a lottót, főleg mert nem lottózok, de ha egyszer mégis úgy adódna, hogy netalán egy random vett kaparós sorsjegyen megnyerném a főnyereményt ezt tenném

1.

Először is segítenék a családomnak. Bármilyen adósságra, hitelre szívesen odaadnám nekik a pénzt, hogy utána jobban kijöjjenek a keresetükből. Nem szeretném, ha nekem vagy bárki másnak lenne bármilyen tartozása vagy olyan gondja, ami megnehezítené az életét. Így ez lenne az első dolgom. Így ők is egy kicsivel tehermentesebben és boldogabban élhetnének.

2.

Ha maradna pénzem, egy részét félretenném magamnak lakásra természetesen, vagy éppen a jövőmre, ki tudja, de mindenképpen valami olyanra, aminek hasznát venném a jövőben. Mivel számomra most egy saját lakás lenne a prioritás, így egyelőre ezzel álmodozom, aztán ki tudja mit hozna az élet számomra.

3.

Az utolsó részét pedig mindenképpen szeretném befektetni. Nagy álmom nyitni egy menhelyet macskák számára. Kevés a csak macskavédő és mentő alapítvány Magyarországon, én pedig egyike szeretnék lenni a legnagyobb menhelyeknek. Szeretnék minél több macskát megmenteni az utcáról, és gazdához juttatni őket, vagy ha ez nem is sikerülne, egy boldog állandó otthont biztosítani számukra ott a menhelyen.

Persze az utazás, a drága holmik, ruhák és ékszerek is csábítóak, hiszen ki ne örülne nekik, de én ennél valami maradandóbbat szeretnék alkotni ennyi pénzzel, nem bután elszórni.

Szóval igen, ennyi is lenne az én kis álmodozásom.
Ti mit tennétek, ha nyernétek a lottón?

No megjegyzés

A 10. nap a #31DBloggerChallenge keretében a legbüszkébb pillanatunkra fókuszál.

Számomra ez a pillanat még 11-ben történt a gimiben, amikor a francia csoportunkkal a latin délutánra készültünk. A latin délután az iskolában a második idegennyelveknek szentelt délután volt, amikor a különböző évfolyamok különböző csoportjai előadtak valamit. Ez többnyire szavalás vagy éneklés volt kisebb csoportokban, de akadtak szóló számok is. Nekem már kilencedikben is nagyon tetszett az ötlet, de az biztos, hogy nem mertem volna emberek elé állni. Aztán 11. osztályban, amikor erre a produkcióra készültünk, mégis úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok. Azelőtt pár héttel éppen a Bélier családot néztünk Néptáncon, és beleszerettem a filmbe, illetve a dalokba, így otthon is megnéztem mégy egyszer a dalokat pedig milliószor meghallgattam. Az egyiket különösképp megkedveltem, így úgy döntöttem megtanulom. Igazából soha nem volt vele más szándékom csak szerettem volna megtanulni. Oh, igen, egyébkén, fontos infó erről - a film francia, és a második idegennyelvem is a francia volt. Szóval megtanulgattam magamnak. Aztán elérkezett az idő, hogy elkezdjünk készülődni a latin délutánra. Már elég sok próba lement és már nem volt olyan sok idő hátra, de én végig azon gondolkodtam, hogy szeretném előadni azt a dalt. De persze én, az örök önbizalomhiányos, félénk lány a saját osztálya előtt sem tudott egy prezentációt előadni, nemhogy százhúsz ember előtt énekeljen. Végül, miután vége lett az egyik gyakorlós órának , odamentem a tanárnőhöz, és megkérdeztem, hogy egyéni produkciót is elő lehet-e adni. El volt ragadtatva mikor ezt meghallotta és nagy hevesen bólogatott, hogy persze, igen, mire gondoltam. Így hát mondtam neki, hogy énekelni szeretnék. Nagyon meglepődött, de mondta, hogy rendben, mutassam meg melyik dalra gondoltam és adjam elő neki. Ki is vetítette az interaktív táblára, becsukta a teremajtót, majd elindította a zenét. Kénytelen voltam a padnak támaszkodni hátulról, úgy remegett a térdem, félő volt, hogy ott helyben összeesek, de elénekeltem a dalt. Mikor vége lett, nagyon megkönnyebbültem, hiszen az egész alatt is végig remegtem. A tanárnő csodálkozva kérdezte, hogy hol bujkáltam eddig, ami miatt nagyon elpirultam. Hasonló dicséretet még nem igazán kaptam soha senkitől. Igazából nem is olyan sokszor próbáltuk el a dalt utána sem, talán olyan négy alkalommal, amikor segített a kiejtésem javításán, aztán elérkezett az idő. Az akkori legjobb barátnőm kísért el engem, ő támogatott, hogy merjek, hiszen előtte annyira tartottam titokban, amennyire csak lehetett. Emlékszem, hogy megkértem, álljon a terem végébe, pont velem szembe, hogy el tudjam énekelni a dalt, mert annyira féltem, hogy ha ránézek valakire, elfelejtem az egészet. Az előadás alatt is végig remegett a lábam, de végül csak végigment a szám, olyan gyorsnak és rövidnek hatott az egész, de egy frenetikus élmény volt számomra. Adrenalinnal teli, csodálatos, elbűvölő élmény, amire roppant büszke vagyok. Soha nem mertem az emberek előtt énekelni, és mégis ott voltam, én , az iskolámban, olyan emberekkel körülvéve, akiket még ha csak látásra is, de ismertem, és bumm. Megtörtént a csoda, amire vártam. Számomra ez a legbüszkébb pillanat az életemben. és még élek nem felejtem.

A fellépésemet az egyik barátunk fel is vette, be is illesztem nektek ide a videó linkjét.

Nektek mi a legbüszkébb pillanatotok?

No megjegyzés

A #31DBloggerChallenge 8. napja a tetoválások és piercingek napja. Nekem vajon van tetoválásom? Ha van, mit jelentenek? Vagy egyáltalán mit gondolok róluk? Vajon csak a magamutogató emberek csináltatnak tetoválást? Mi értelme? Minek az a sok plusz lyuk a testedbe? A véleményemet a kp után olvashatjátok.

Soha életemben nem tudtam hogy álljak a tetoválásokhoz, illetve piercingekhez. Megéri, nem éri? Fáj nem fáj? Tetszik nem tetszik?

Fun fact, hogy egészen tizedikes koromig nem volt kilyukasztva a fülem se. Ennek számos oka volt. Először is, gyerekkoromban nem lyukasztották ki a fülem, én pedig attól tartva, hogy begyullad a fülem, soha nem mertem. Ráadásul mindig is feleslegesnek is tartottam a fülbevalókat. Minek? Viszont, ahogy telt múlt az idő, egyre feszélyezettebbé váltam a fülem iránt. Olyan nagynak és elállónak tartottam, és úgy gondoltam nem illik hozzám, és azon gondolkodtam, hogy egy fülbevalóval talán jobban szeretném a fülem. De soha nem mertem megcsináltatni, mert féltem, hogy fájni fog. Végül összeszedtem minden bátorságom, és tizedikben végre fülbevalót csináltattam. Meglepődésemre pedig igenis tetszett és nem fájt maximum egy pillanatig. Szóval boldog fülbevaló tulajdonos lettem.

Másokon, azt mondom egy-két emberen szerintem egész jól áll a mindenféle fülre való piercing, bár szerintem nem mindenkinek. A többi fajta piercingre is azt mondom, hogy egy-kettő pár embernek jól áll, de az én véleményem szerint nekem a legtöbb nem tetszik. Persze mindenkinek szíve joga olyan piercinget csináltatni oda ahová akar, de ha valaki az én véleményemet kérdezi, én biztos, hogy őszintén megmondom neki, hogy jól áll-e vagy nem, vagy hogy tetszik vagy sem.

Na, és akkor térjünk át a másik megosztó dologra. A tetoválások. Tudom, sok embernek az a véleménye, hogy minek, meg magamutogatás az egész, meg ha öreg lesz az ember, hogy fog kinézni, de ez szerintem baromság. Ugyanúgy ebben is mindenkinek szíve joga eldönteni,hogy mit akar. Régen nem tudtam eldönteni, hogy szeretnék e tetoválást vagy sem. Voltak emberek akiken tetszett, meg helyek ahol jól néztek ki, de ugyanennek a fordítottját is láttam. Természetesen itt is tartottam attól, hogy pokolian fájni fog, hiszen mindig olyan nagy felhajtás van egy tetoválás elkészítése körül, legalábbis az emberek mindig így tüntetik fel. A másik dolog, ami számomra aggodalmat okozott, hogy mi lesz, ha a tetováló elrontja, és mi lesz akkor? Persze az is eszembe jutott, hogy mégis mit kellene és mi fog történni, ha nem tetszik magamon vagy megunom? Egy tetoválás úgy hiszem nagyobb felelősség annak tekintetében, hogy az ember nem túlzottan változtathat rajta, csak korrektúra, esetleg rátetoválás, vagy a drága lézeres eltávolítás, ami után ugyanúgy látszik a nyoma. A piercingek tekintetében nem olyan nagy az aggodalom, hiszen ha nem tetszik kiszedem és majd összeforr. Itt viszont bőven nagyobb a kockázat. Egyéb aggodalmak is felmerültek bennem. Mi fog történni, ha esetleg nem bírja a festéket a bőröm, vagy ha olyan munkahelyem lesz, ahol nem tiltott a tetoválás. Így a tetoválásról való ábrándozás sokáig csak ábránd is maradt.

Aztán minden megváltozott, amikor azzal álmodtam, hogy van egy bizonyos minta a hátamon amely annyira rendkívül tetszett, hogy végül eldöntöttem, én szeretném ezt a mintát magamra. Azonban ez sem volt olyan egyszerű, hiszen akkor még nem tudtam, mit jelent számomra a szimbólum, csak ott volt a fejemben. Később aztán, olyan három évvel később nyert értelmet számomra a szimbólum, és hopp tudtam, hogy én szeretném magamra tetováltatni. És hopp, ismételten tetoválóhoz készültem.

Igen, ismét, hiszen ekkor már volt egy tetoválásom, egy hangjegy, amit pár hónappal azelőtt csináltattam. Számomra mindig is a zene és az éneklés jelentett mindent, már egészen kicsi koromtól kezdve énekelek (a ház falai remek közönség) és már egészen gyerekkoromban is dalszövegeket írtam, és együtt énekeltem a tv-vel a reklámok és sorozatok dalait. Így nem is volt kérdés, hogy ez lesz az első tetoválásom. Nem egyedül mentem, nagyon féltem, féltem, hogy elájulok úgy be voltam parázva, de végül alaptalan volt a félelmen, hiszen egy cseppet sem fájt. Alig negyed óra, és egy kevés kissé zavaró de bőven elviselhető "karcolós" érzés után kész is voltam. A gondozása is egyszerű volt, majd egy hónappal később a viziten is csak aprót kellett a színezésen javítania.

Végül mikor meglett az álombeli tetoválásomnak a jelentése, tudtam, hogy meg kell csináltatnom. Sikerült is időpontot foglalnom a szülinapom előtt pár nappal, aminek nagyon örültem. Egész egyszerű kis minta, igaz eredetileg az egyik nyílvesszőt is üresen akartam hagyni, de végül ez lett az eredménye. Amikor a mintát felrakták a hátamra és megnéztem a tükörben elámultam. Ugyanazt láttam, amit álmomban. És tudtam, hogy annak ott kell lennie. A fekete és az üres a jót és a rosszat szimbolizálják, mint a jing-jang jelek, a két nyíl pedig az utakat. Számomra ez a kereszteződés két dolgot jelent. Hogy akivel találkoznod kell az életben, találkozni is fogsz. A jó és rossz a nyilakkal együtt pedig azt jelenti, hogy a rossz út néha nem feltétlenül olyan rossz, és megeshet, hogy pont a jó út a hibás.

Egy végtelen jegyet is tetováltattam még aznap a másik fülem mögé, hiszen mindig ezt a szimbólumot rajzolgattam a hüvelyk és a mutatóujjam közé, így valahogy evidens volt, hogy ő is egyszer maradandó darab. Lehet sablonnak gondolni ugyan a hangjegyet is és a végtelen jegyet, de számomra a végtelen jegy mindig egy emlékeztető marad arra, hogy akármilyen rosszul is érzem magam, és akármilyen mélyponton vagyok az életemben, minden megy tovább és egyszer ez is elmúlik.

Persze még tervben van egy-kettő tetoválás, és teljesen egyetértek azzal a mondással, hogy ha egyszer tetováltatsz, vagy megállsz egynél vagy többet csináltatsz még. Azalatt az idő alatt amióta megvannak még soha nem gondoltam arra, hogy meguntam őket, hogy feleslegesek, egyszerűen csak úgy hozzám tartoznak, hogy a legtöbbször el is felejtem, hogy ott vannak. Mondjuk én is meglepem az embereket, amikor meglátják, mindig megdöbbennek, mert kinézetre nem pont olyan vagyok, akiből kinéznek egy tetoválást.

Nos, ez az én véleményem, illetve történetem a piercingekkel és tetoválásokkal kapcsolatban. Ti mit gondoltok róla? Mi a véleményetek? Esetleg nektek is van tetoválásotok?

No megjegyzés

A mai nap a a hatodik nap a #31DBloggerChallenge keretében, ami arra buzdítja az embereket, hogy osszák meg a világgal azt a három tulajdonságjegyet amivel rendelkeznek és büszkék rájuk, szóval én is ezt fogom ma tenni.

Őszintén bevallom, kicsit nehéz most bármilyen jó tulajdonságra gondolni, ha engem kell nézni, hiszen hajlamosabb vagyok a negatív tulajdonságaimat hangoztatni (ami valljuk be, nem túl pozitív), de azért csak sikerült összehoznom ezt a három pontot.

1. Mindig őszinte vagyok

Sajnos életemben nagyon sok olyan komoly hazugsággal találkoztam, amely jól felépített kapcsolatokat és életeket döntött romba, így az idő múltával felszedtem magamra az őszinteség képességét. Utálom a hazugságot, rosszul vagyok tőle, így sokszor inkább a kemény igazságra támaszkodom, és hiszek abban, hogy az őszinteséget jobban kellene értékelni a mai világban. Persze nálam is becsúszik néha egy-két kisebb elhallgatás, de semmi komoly, sőt egyébként olyankor pocsékul is érzem magam, de nálam mindig az őszinteség lesz az első és nyerő. Illetve ugyanezt várom el mástól is (hiszen én is így állok az egészhez, a hazugság - bármely formája is, nagyon taszító számomra )

2. Nem adom fel

Addig harcolok, amíg meg nem kapom, amit akarok. Tudom, ez néha nem túl pozitív tulajdonság, de egyszerűen képtelen vagyok feladni valamit, amíg el nem érem azt a bizonyos kitűzött célt. Persze, ezt realisztikus dolgokra értem, mert mindenkinek vannak olyan dolgai, amik elég lehetetlenek, de mégis akarják. Szóval minden követ megmozgatok annak érdekében, hogy sikerüljön valami, még ha úgyis tűnik, hogy nem halad semmi előre, nálam viszont mindig megvan a fejemben arra vonatkoztatva, hogy mik is a következő lépések a céljaim elérésében.

3. Álmodozó típus vagyok

Szerintem a három tulajdonság közül ez a legmegosztóbb, hiszen sokan ezt negatív tulajdonságnak tekintik. De én nem így vagyok ezzel, hiszen szerintem az egyik legjobb dolog álmodozni. Mert aki ilyen, képes a legnagyobb rossz közepette is kialakítani maga körül egy kis teret, ahol megpróbálja feldolgozni az egészet pozitívan, és más jó dolgokra koncentrál, nem pedig a rosszra körülötte. Szeretem, hogy álmodozó típus vagyok, mert rengeteg fantasztikus ötletem születik így mindenféle dolgokra, kreatívabbá és pozitívabbá tesz.

No megjegyzés

Nem tudom, hogy mi történt a júliussal, de jó hamar itt hagyott bennünket, még fel sem fogtam, hogy itt volt, és már vége is. A július nagy részt a munkáról szólt, mind fesztiválokon, mind a szokásos munkahelyemen, valamint önkénteskedni is voltam :) Mindegyikről megtaláljátok majd a videókat a csatornámra, ha a nevekre kattintotok :)

Ezen kívül persze nagyon keveset aludtam, szerintem ennyire fáradt még soha nem voltam, néha annyira besűrűsödtek a dolgok :D Barátkoztam nagyon sokat, ami tőlem nagy haladás, új ismerősökre tettem szert, amiért nagyon hálás vagyok, és sikerült megújítanom a kapcsolatom Istennel is :)

Persze ez azt jelenti, hogy nem túl sok időm volt pihenni, vagy ilyesmi, hiszen nem igen volt túl sok szabadidőm, de pár filmet és egy könyvet azért bele tudtam sűríteni a szoros programrendembe.

Sok Taron Egerton filmet néztem a hónapban egy kihívás kedvéért, de egyébként nem bántam meg, mint kiderült, egész jó színész barátunk :D Az ifjúság végrendelete szép film volt, bár azt hittem, hogy a női főszereplő nem fogja úgy érzékeltetni az egész hangulatát, de tévednem kellett. Az eleinte karót nyelt Vera érzései tökéletesen leírták a világháború által érzett fájdalmakat és gondolatokat. Ha már háború, a Pearl Harbor is megnézésre került, és elcsodálkoztam azon, hogy mennyire tetszett a film, pedig mikor elkezdtem már leírtam előre, mert meg voltam győződve arról, hogy nekem háborús film nem tetszhet. Hát, tévednem kellett, ugyanis szívszorító volt az egész, megspékelve romantikával és izgalommal.

Nem egyszer mondtam, hogy én irtózom a magyar filmektől, körülbelül gyerekkorom óta. Valamiért soha nem tetszettek, olyan snassz volt az összes, kicsit gagyi hatása volt, és rettentően nem tudtak lekötni. Ez elmúlt években azért persze láttam pár jót is, szerencsére egy kicsit jobb véleménnyel vagyok most már, de még mindig nem tiszta. Ezért is vártam annyit, hogy megnézzem a Kincsemet, pedig annyira érdekelt, végül ennyi idő után győzött a lovak iránti rajongásom, és huh. Új magyar kedvencet arattunk hölgyeim és uraim. Pedig ráadásul történelmi a film is, ami megint csak nem az én műfajom, de ez teljesen levett a lábamról. A színészi játék, a hely, a hangulat, a jelmezek nagyon korhűek voltak, csak ámuldozni tudtam és máris vége volt.

Dráma is kijutott a hónapra, mégpedig a Holdfény lett a választásom. Nagyon szépen bemutatja a kulturális különbségeket, hogy nem mindegy, honnan jössz, valamint a karakter is nagyon érdekes abból a szempontból, hogy alig beszél, de beszélnek helyette mások, és a tetteik. Látszik, hogy milyenek a befásult, nem elfogadó emberek, bemutatja, hogy mégis vannak olyanok, akik oltalmukba vesznek, mert vannak még jó emberek is. Hellyel-közzel, tegyük hozzá. Három különböző életszakaszban láthatjuk a fiút, három különböző névvel, vagy akár identitással. Az egész film maga nagyon lassú, és vontatott, érdemes úgy nézni, hogy elkötelezetten csak azt nézed, mert néha tud sokkolni azért, én munka közben néztem, és fogalmazzunk úgy, hogy néha a felindultságtól nem igazán bírtam rendesen a melóra koncentrálni. Szóval lassú és monoton egy kicsit az egész, de szép és hála az égnek, reális lezárást kapunk.

Sokáig hanyagoltam az életemből a Kingsman filmeket, köszönhetően egy rosszul sikerült kampányfilmnek anno a sulinkban, hiszen egyáltalán nem kaptam kedvet hozzá, hogy megnézzem. Sőt, inkább az ellenkezőjét érték el vele. Viszont egy Taron Egerton kihívás miatt végül megnéztem mindkét részét és azt kell mondanom, hogy rosszul ítéltem meg az egészet. Először is, tipikus olyan kém film volt, amiben menő kütyük vannak, amiket én nagyon imádok. Másodszor, a próbatételes filmek is nagyon bejövősek szóval az már csak hab volt a tortán, hogy izgalmas volt a sztori és Colin Firth, valamint Taron Egerton is szerepelt benne. Ultimate kedvenc nem lett egyik film se, de ha látom, hogy valahol éppen megy a tv-ben, akkor nem feltétlenül fogok onnan elkapcsolni (márpedig én szinte soha nem nézek tv-t, nem is értem, miért van egy a szobámban, amikor nem is használom csak évente háromszor xd)

Annyira vágytam valami izgalmas filmre, és tudtam, hogy ez az lesz. A Ready Player One nem okozott számomra csalódást, minden percét élveztem. Egy olyan világba nyertünk megint betekintést, ami bámulatos, és hihetetlen, hogy valakinek egy ilyen világ lakozzon a fejében, hogy megszülessen egy ilyen fantasztikus dolog. Alig várom, hogy elolvassam a könyvet, az angol változata már a polcomon csücsül.

Megnéztem a Mary Poppins második részét, és ez egy kicsivel talán jobban tetszett, mint az első rész, habár szerintem itt Mary Poppins jóval arrogánsabb és önimádó volt, amit nagyon sajnálok, pedig Emily Blunt nagyon jól alakította Mary Poppinst, abszolúte illett hozzá a karakter.

Júliusban csak erre a könyvre futotta, Jamie McGuire Viharos szerelem című könyve egyértelműen nem lett a kedvencem, viszont egy olvasásra megfelelt.

Az augusztus eleje sem szolgált sok pihenni valóval az biztos. Pár nap itthon töltött munkás nap után már utaztunk is Budapestre, hiszen kezdődött a Sziget fesztivál, ahol mi is dolgoztunk. Ez volt a nyár leghosszabb fesztiválja, és azt hiszem a legfárasztóbb is egyúttal. Még fel sem lélegezhettünk ez után a munka után, már rögtön indultunk is Siófokra egy kis baráti nyaralásra, ahol négy szép napot töltöttünk el, őszintén bevallom, túl hamar lett vége. Ezután egy pár káoszos nap kivételével végre sikerült egy kicsit kikapcsolnom, folytattam az itthoni munkám, illetve volt időm végre rendesen eljárni konditerembe, filmet nézni, olvasni, habár a videóvágással nem úgy haladtam, ahogy terveztem, ezért mind a Csillagpontos, Szigetes, és Siófokos vlogok csúszni fognak sajnos egy picikét.

Merő véletlenségből kezdte bele ebbe a könyvbe Rebecca Donovantől. Éppen a könyvespolcomat nézegettem, azon is az elolvasandó kupacot, ami nyárra felgyülemlett, én pedig úgy éreztem szeretnék valami romantikus könyvet olvasni. Nos, jól választottam. Az Elakadó lélegzet pontosan azt szolgáltatta nekem, amit szerettem volna. Megmentésre szoruló lány, egy pasi, aki romantikus, és egy olyan legjobb barátnő aki egyben a kisangyal és a kisördög a válladon. Együtt sírtam, nevettem a könyvvel, és igen, együtt akadt el a lélegzetem a főszereplővel. Felüdülés volt egy jó könyv végre.

Annyira akartam szeretni a könyvet, de egyszerűen nem sikerült. A Varázslatos szerelemnek sem sikerült Erin és Weston párosát megkedveltetnie, sőt. Minél előrébb haladtam, annál ellenszenvesebb lett számomra mindkét szereplő. Egyre többet hisztiztek és cselekedtek logikátlanul, ami miatt kedvem lett volna mindkettőt jól pofán vágni. Valószínűleg nem ettől a sorozattól fogom megkedvelni Jamie McGuire műveit.

A Poketet még első "alone" Pesti utam alkalmával szereztem be, és úgy gondoltam ez a nyár tökéletes lesz arra, hogy elolvassam. Krúdy Gyulától azt hiszem nem olvastam még semmit, azonban a cím eléggé megragadta a figyelmemet. Ady Endre éjszakái, ahogy a címéből kitűnik, Ady Endréről szól, habár szerencsére nem abban a száraz irodalomórai hangvételben. Az egész életrajzi szerű, Ady Endre pesti időszakával ismerkedhetünk meg Krúdy Gyula elbeszélése alapján, ahogy ő látta a költőt. Nem volt hosszú könyv, én azonban hosszúnak éreztem. Némely részei tetszettek, némelyek azonban számomra kicsit unalmasak voltak, a sok név könnyen összezavart néha, így nem is volt kedvem folytatni, így az egész nyaram ezzel az olvasmánnyal való birkózásról szólt. Igaz, amely részeket kedveltem, azokkal hamar is végeztem, én azonban úgy érzem, még nem nőttem fel egészen ehhez a műhöz.

Most több filmet is sikerült megnéznem, azonban csak három film volt olyan, amit nagyjából értékelni is tudtam az összes közül. Nem gondoltam volna, hogy nekem fog tetszeni egy régi, old school retro film, azonban ismét tévednem kellett, mert a Sabrina nagyon szórakoztató kis filmnek bizonyult, és persze a romantika sem maradhatott el, ugyebár, szerintem nagyon aranyos kis film volt.

A Lazacfogás Jemenben annyira nem érdekelt mikor elkezdtem, de szerencsére, ahogy a történet cselekménye haladt előre, úgy kezdett egyre jobban tetszeni a sztori. Megint csak egy romantikus filmről beszélünk, ami sokkal inkább a finom, érintések nélküli romantikus filmek kategóriájába esik, szóval aki valami másra vágyik éppen, az keressen mást, én viszont nagyon élveztem, a vége habár kiszámítható, de olyan, aminek lennie kell.

Robin Hood - alakítja Taron Egerton. Gyerekek. Már sokféle Robin Hood filmet és mesét láttam, de ez. Snitten érkezett jó pár dühös hozzászólás a komment szekcióban, hogy elrontották a filmet, én azonban nagyon élveztem. Sokat panaszkodtak arra, hogy nem korhű a film, és valóban, akadt egy pár baki - bár szerintem szándékosan csinálták - a jelmezeket illetően, de nekem pont ez tetszett benne. Egy sokkal modernebb verzióban tálalták nekünk Robin Hood világát.

Két rövidfilm is felkerült a listára, az egyik az Extinguished, a másik az Anonimós, mindkettő romantikus kisfilm. Az Extinguished nagyon aranyos, még az Anonimós felettébb érdekes, először nem érted, aztán a vége felé egyre szórakoztatóbb lesz az egész, és a legjobb a csattanó az egészben.

A CAER is egy rövidfilm, mégpedig egy versfeldolgozás, amely szerintem gyönyörűen lett megcsinálva, ajánlom mindenkinek, hogy egyszer nézze meg.

Két sorozat volt, ami kitöltötte az augusztust. A Once Upon a Time mind júliusban, mind augusztusban velem volt, töretlenül szeretem a sorozatot, habár néha jól pofán rúgnék egy-egy szereplőt, és arról se feledkezzünk meg, hogy néha olyan plot-twistek fordulnak elő benne, hogy csak nézek, hogy wtf?!

Megnéztem végre én is a híres-neves Csernobil sorozatot, amiért mindenki odáig volt, mikor legelőször kijött. Persze megértem miért lett nagy durranás - kinda bunkó, de véletlen beszólás - a sorozat, hiszen az egész esemény világszerte híres volt, így pedig még jobban felhívta a figyelmet valami olyanra, ami egy hatalmas fekete pont az emberiség történelmében. Azoknak, akik tényleg keveset tudnak erről, a sorozat igazi történelem órának számít, nagyon sok hasznos dolgot megtudhatunk belőle. Én elég sokat tanultam erről a témáról így csak arról tudok írni, hogy a színészi játék milyen volt, hiszen számomra ezek most már csak szomorú tények voltak. Viszont azt kell mondanom, a színészek nagyon jól adták a szerepük. A közöny, a nemtörődömség, a pánik és a nemtudás tökéletesen átjött.

No megjegyzés

Hát, ez a pillanat is elérkezett az életemben, olyan dolog, amire sohasem számítottam volna, ugyanis egyetemista lettem. Gyerekként el nem tudtam képzelni, hogy mi lesz belőlem, abban azonban teljesen biztos voltam, hogy én a szükségesnél nem fogok többet iskolába járni. Számomra valahogy magától értetődő volt az, hogy gimnáziumba mentem, nem is gondolkodtam el máson, habár a jövőmnek egy egészen más utat képzeltem el. Akartam lenni sok minden, és ezeket az álmaimat mind a mai napig meg is tartottam, ám valahogy még most is hihetetlennek tűnik, hogy egyetemista lett belőlem, pont az, ami én soha nem akartam lenni. A gólyatábornak köszönhetően az elmúlt időszakban elég sok időt töltöttem az Egyetemvárosban, ám meg kell mondanom, még mindig úgy érzem magam, mint aki gimnazistaként szemléli az egészet.

Persze már most érzem azt a szabadságot, amit az egyetem nyújt, és el kell ismernem, egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy mit is kezdjek ezzel az egész helyzettel, kicsit elveszettnek érzem magam.

Mivel elég szorongó, csendes és alapvetően introvertált személyiség vagyok, a gólyatábor kezdete előtt ugyanúgy végigjátszódott bennem ugyanaz a metódus, ami mindig. Természetesen aggályokkal rendelkeztem a legelejétől, mást nem is tudtam elképzelni, csak azokat az amerikai filmeket, amik az egyetemről szólnak és totál off az egész. Másodszor, eszembe jutott, amikor egy egyetemista ismerősöm megjegyezte, hogy tényleg olyan az egész mint a filmekben, így persze nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen. Énem két lénye viaskodott bennem, az amelyik élni akart, ú embereket megismerni és élményeket szerezni, valamint az, amelyik fél minden új helyzettől, nehezen ismerkedik, fél megszólalni új emberek közelében, és inkább marad a takarója védelmében egész nap.

Nagy nehezen mégis sikerült magam rábeszélnem a jelentkezésre, mert tudtam, hogyha ne megyek el a gólyatáborba, akkor utána az egyetemen még nehezebb lesz új embereket megismernem és új kapcsolatokat kialakítanom. Úgy voltam vele, hogy egy kisebb rossz, a nagyobb jó ellenében. Persze egyúttal izgatott is voltam, mégis, olyan gyorsan telt így már nyár végén az idő, hogy egy kicsit elfeledkeztem arról, hogy mikor is kéne elkezdeni izgulni. Így a gólyatábor előtt egy nappal olyan szorongás jött rám, hogy azon gondolkoztam, hagyjuk ezt az egészet, nem megyek, félek, hogy tényleg valami olyasmi fog történni, amit én nem akarok.

Nos, a tapasztalataim a következőek:

Az első aggályom az volt, hogy olyan hatalmas maga az Egyetemváros, hogy nem fogom tudni, hogy hová kell menni. Ez a problémám végül megoldódott, de így visszagondolva örülök, hogy nem egyenesen a egyetemre mentem ki, hanem kijelölt találkozóhelyeken, így megkezdhettem egy kisebb csoporttal való megismerkedésemet. A felmenetel sem volt így olyan nehéz, csak követnem kellett őket oda, ahová mennem kellett.

A második problémám az volt, hogy csak pár napja vetettem le akkor a gipszet a lábamról, ráadásul saját felelősségre, ergó az még mindig törött volt, és csak a legkisebb ütés is újra teljesen eltörhette volna azt a részt, ami már összeforrt, szóval aggódhattam azért is, nehogy valami benga vagy részeg állat telibe tapossa a lábamat, amit elég sikerese elkerültem egészen az utolsó estéig.

Az első napunk elég laza volt, főleg az ismerkedésről szólt az egész, valamint este volt egy kisebb vetélkedős ügyességi játékos dolog, amiben próbáltam annyira kivenni a részem, amennyire törött lábbal az ember tud mozogni. Pláne volt az egészben, hogy a BTK gólyái mind családokba voltak osztva, így elmondhattuk, hogy máris megkönnyítették a dolgomat az ismerkedésben, ráadásul négy ágya szobában voltam így minden egy kicsivel könnyebb volt. A családok alapján, nem csak a karok, hanem a BTK-s családok közt is versengés folyt (amiben sajnos csak második lett a család, kicsit sajnálom, hogy nem tudtam többet tenni az egészért, de így is annyira kivettem a részem az egészből, amennyire tudtam)

Egyébként tényleg rengeteg programon vettünk részt, komolyan reggeltől estig folyamatosan csak sétáltunk, napi minimum 10 km-t, lézer harcoztunk, részt vettünk néhány komolyabb programon is, volt borkóstolás, és volt egy egész sport nap - ami ugye nálam offos volt a lábam miatt.

De nagyon örülök, hogy elmentem, hihetetlen élményekkel távoztam, és megismertem nagyszerű emberekkel, ráadásul megint csak sikerült kicsit változtatniuk a nézőpontomon, ami egy plusz pont nekik.

Egy rövid videót is csináltam, amit csak az adott linken tudtok elérni, ugyanis nem teljesen a közéletnek szántam, hanem afféle emléknek, de persze attól még publikus az egész

Szóval így végezetül, mindazoknak, akik a jövőjüket egy egyetemen képzelik el, mindképpen ajánlom, hogy próbálják ki a gólyatábort, mert tényleg annyi mindennel gazdagodtok, ami a későbbiekben még nagyon hasznos lehet.

2 megjegyzés

Régen volt már egy kicsit komolyabb, beszélgetős poszt, aminek az okát igazából én sem tudom, hiszen van egy pár ilyen piszkozat már a bejegyzések között, csak valamiért soha nem írtam meg őket.

A mai napon, őszintén megmondom, nem tudom megfogalmazni az írásom témáját, egy valamiben azonban biztos vagyok. Minden nővel, lánnyal megesik, megeshet bármely ehhez hasonló helyzet, én pedig el szeretném nektek mesélni az én történetem, azt, hogy mit is gondolok erről az egészről, hogy én miképp érzek ezzel kapcsolatban.

Talán kezdem egy kis háttérinfóval. Július végén sikeresen eltörtem a lábam, így azóta gipszben tengettem a nyári szünetem utolsó majdnem egész hónapját. A szuper munkámat is elvesztettem emiatt (bár ezekkel kapcsolatban vannak fenntartásaim a mai napig), és nem csak az volt a gond, hogy a nyár legmelegebb időszakában volt egy állandó lábmelegítőm, és undorodtam az érzéstől, hogy nem tudok normálisan megmosakodni, azért mégis volt egy kis "örömöm" az egészben, ha fogalmazhatunk így.

Az utolsó napjaimat töltöttem járógipszben, és az egyik barátnőmmel megbeszéltük, hogy találkozunk. Szerencsére mindketten ugyanabban a kisvárosban lakunk, így nem okozott gondot az egész. Mivel én eleve a főút mellett lakom, egy tizenöt-húsz perces sétáról szólt az egész történet, amíg a cukrászdáig el nem jutunk, és le nem tudunk ülni beszélgetni. Persze gipszről beszélünk, az ember nehezen talál hozzá hosszú nadrágot, ami feljönne rajta, ezért döntöttem a szokásos, röpisgatya fölé szoknya verzió mellett, mondom úgysem lesz semmi, nem fognak szokás szerint dudálni a kocsik és a kamionok. Nos, ez az odaúton meg is történt, hiszen a gipszem az autók fölé nézett, így bárki láthatta, hogy igen, ennek a lánynak bizony el van törve a lába.

Persze a haza utamat már nem úsztam meg ilyen könnyen. Mikor gyanútlan hazafelé sétáltam, immáron a törött lábam szépen a kerítések felé "takarásban", nyugodtan megyek el az útelágazás mellett, ahol hallom, hogy egy autóból utánam szólnak. Oké, gondoltam, rohadj meg, de elengedtem a dolgot. Tovább sétáltam, elég meleg volt még, senki más nem volt az apró járdán, amikor egy kamion utánam dudál. Jó, rendben, azért ez már kicsit idegesít, titokban és gondolatban beintek a sofőrnek. A biztosítékot az ütötte ki nálam, amikor egy autó elszáguldott mellettem, majd valaki röhögve kiordított belőle, hogy " Szia, Drágám!" Na ez volt az a bizonyos pillanat, amikor eldurrant az agyam. Mert komolyan, képesek ezt egy GIPSZES lábú embernek ordítani? Képesek még jobban megalázni valakit? Hagyján, hogy nő vagy, rohadsz a negyven fokban ezért megkockáztatod, hogy felveszel egy rövidnadrágot, vagy egy szoknyát - ami alatt szintén rejtőzik egy röpis naci - és vállalod a kockázatot, hogy minden állat tekintetét érzed majd magadon, vagy még esetleg utánad is szól. Pláne, ha valakinek be van gipszelve a lába, természetesen, az összes figyelmet, ami létezhet, megkapja, úgy, hogy nem akarja. Komolyan emberek, nem láttatok még fehér embert? Cirkuszi látványosság a gipsz, vagy az, hogy valakinek mennie kell benne? És ezt így, mind törött lábban viseld el, úgy, hogy amúgy egyszerre két dolog miatt is bámulnak az emberek. Mert felvettél egy női ruhadarabot, és mert gipsz van a lábadon.

A mai eset miatt írom most viszont ezt a cikket. Már leszedettem a gipszet a lábamról, de viszont, míg a lábam szokja újra a járást, meg mert még mindig nem gyógyult meg teljesen, ezért csak egy meghatározott tempóban, egy kicsit sántítva tudok járni. Ne féljetek, amíg sántítva kiértem a buszmegállóba, senki nem dudált. Persze, amikor már csak álltam ott, és vártam a buszt - megjegyzem, semmi kihívó nem volt az öltözékemben mert hosszú, szürke nadrág volt rajtam - persze rögtön kaptam két dudálást is. Kérdem én ilyenkor. Állandóan hallgatjuk, vagy legalábbis jó párszor megjegyzéseket tesznek ránk a férfiak, elhaladva mellettünk az utcán. Kapjuk az állandó dudálást a kamionoktól, az autóktól, ja és a drága kiszólásokról és fütyülésekről se feledkezzünk meg. Az én rekordom eddig, a háromperces hazaút alatt a buszmegállótól körülbelül négy vagy öt efféle reakciót kaptam az aznapi, teljesen átlagos öltözetemre.

Miért kell nekünk ezt elviselnünk? Miért gondolkodunk úgy ezekről, hogy oké, erre számítani lehetett, vagy hogy már megszoktam, hogy ez van? Miért kell elviselnünk ezt a mocskos, primitív viselkedést? Szóljon a feminista belőlem, vagy nevezze bárki bárminek, de szerintem egy ismeretlen férfinek nincsen joga ilyen szavakkal illetni egy nőt. Egyenjogúság vagy mi a fene. Mi is ezt csinálnánk? Nekünk is állandóan meg kellene szólni a nekünk tetsző fiúkat és férfiakat? Hülye vagyok, vagy csak én gondolom úgy, hogy ez egy fajta zaklatás? Egyfajta lekicsinylése a női nemnek? Elegem van. Nem akarom hallgatni a buszmegállóban mögöttem élő taj paraszttól, ahogy a másiknak suttogja, hogy a csaj miatt már a negyvenedik autós fordul vissza vezetés közben. nem akarom hallani, hogy némely IQ-bajnok kamionos utánam dudál, mert tetszik a szettem. Nem akarom hallani a megjegyzéseket, és a füttyögést!Emberek, ezek nem bókok! Ezek nem kedves gesztusok! Ettől nem fogjuk szebbnek érezni magunkat! Ezzel csak lealacsonyítjátok - valljuk be, azt a nemet, akik nélkül nem is lennétek a világon. Elegem van!

Ez nem az a bánásmód, ami bárkinek is kijár. Fiúk, férfiak ettől baromira nem lesztek menők! Ettől nem lesztek királyok! Ettől csak egy valamik lesztek. Senkik a nők a szemében!

No megjegyzés

Egy újabb hónak végére értünk, ami a blog számára egy újabb Művelődőt jelent. Ha így most értékelnem kellene a hónapot azt kell mondanom, hogy hihetetlenül jól indult, nagyon pozitívan kezdtem az egészet egy fantasztikus június után, aztán a hónap második hetétől dolgozni kezdtem egy nagyon szuper helyen, jó közösségben és olyan munkát is végeztem, amit igen szerettem. Habár leterhelő volt, és nagyon sok energiámat vette el, én mégis jól éreztem magam, és nagyon hálás voltam, hogy pont j időben voltam jó helyen ahhoz, hogy megkapjam ezt az állást. Aztán jött a nagy Bumm, ami igencsak keservesen lelökött a magaslóról, ugyanis sikeresen eltörtem másodszorra is ugyanazon a helyen a lábamat, ami egyrészt kiakasztó, mert majdnem a nyár végéig gipszben kell élnem az életem - ami nem csak azért negatív mert mindenki bámul ha utcára mintha valami cirkuszi látványosság lennék - hanem az elviselhetetlen hőség miatt is, hogy nem tudok így edzeni, és még a munkahelyemet is elvesztettem a négy nap fekvőgipsz miatt, igazából oktalanul. Így érzelmileg egy kicsit megborultam, újra előkerülnek azok a sötét gondolatok, amik eddig elkerültek, éjszaka nem hagynak aludni így gyakran még hajnali egykor is azon kapom magamat, hogy a történteken rágódom, és, hogy egy pillanat mennyire el tudta rontani azt, amire nagyon szükségem lett volna.

Események terén így nem is történt sok minden, egyszer találkoztam az egyik barátnőmmel, meg egyszer egy haverommal, kétszer elmentem vásárolni, amiről érkeznek majd a videók, szülinapot ünnepeltünk. Elmentünk Tokajba a családommal ebédelni, amiről nem tudom, hogy hozzak e bejegyzést vagy ne, és voltunk moziban is, amiről viszont igenis jön majd egy bejegyzés!

Wendy Higgins Sweet-Evil sorozata volt számomra a hónap olvasmánya. Nem szeretnék sokat regélni itt róla, mert egy külön bejegyzést tervezek róla, de nagyon tetszett az a világ, amit az írónő felépített és a történet maga is nagyon nagyon jó volt.

Kezdem a filmeket egy mesepakkal, hiszen ebben a hónapban megnéztem pár régi Disney kedvencet. A kis hableány számomra mindig egy ultimate mese volt, a Hamupipőke viszont már gyerekkoromban is vegyes érzelmekkel töltött el, hiszen szerettem a mesét, de a gonosz mostoha bánásmódját - obviously - nem. A Csipkerózsikát talán egyszer sikerült megtekinteni gyerekkoromban, viszont tudom, hogy ebből nagyon sokféle változatot láttam, így amikor újranéztem számomra az egész egy kicsit morbid volt. Mármint, nem igazán értem, hogy ebben mi tetszhet a gyerekeknek annyira nagyon.

A hónapban sajnos kevés olyan film volt, ami igazán elnyerte volna a tetszésemet, összesen négy darab volt, amire azt mondhattam, hogy hú. A Mad Max Fury Road számomra tök ismeretlen filmnek számított (nem láttam az előző részeket) de meglepően tetszett és izgalomban tartott. A Rivaldafényben - Pörgesd fel! egy újabb táncos film, ami meglepően tetszett és élveztem habár hiányoltam belőle a nagyobb táncos jeleneteket. És ha már jelenetekről beszélünk, ki ne szeretne néha egy olyan filmet látni, ami tele van mindenféle zenés jelenettel és csillogó szemmel nézni végig az egészet? A Mamma Mia! számomra mindig is egy olyan film volt, aminek a létezéséről tudtam, mégis ódzkodtam attól, hogy megnézzem, így mikor apu közölte, hogy megnézzük holnap a moziban a második részét, úgy éreztem pótolnom kell, és megnéztem. És nagyon tetszett, sőt, erről is tervezek egy külön bejegyzést, szóval az is coming soon ;)

Akadt pár olyan film, amin eligazodni annyira nem tudok, vagy legalábbis a saját érzéseimet nem tudom velük kapcsolatban kifejezni és ha számmal kellene értékelnem, hogy mennyire tetszettek (nem a film értéke, hanem személyes vélemény), akkor olyan 5-7 pont között lennének értékelve. Ezekre a filmekre szerintem mind jellemző egy kicsit az abszurd morbidság, az élethű dolgok keveredése a fantáziával, és olyan keverékeket adnak ki, amiknek megítélése csakis az ember hangulatán múlik. A Kalifornia Álom megnézése már jó régóta tervben van, amióta láttam a moziban róla az előzetest, de kissé csalódást okozott. Olyan bummra vártam, mint a Mamma Mianál vagy a régi HSM filmeknél itt viszont sokszor értelmetlenek voltak a zenés részek és a sztori is olyan hebehurgya. Értem én, hogy álomkeresés meg minden de a történet maga valahogy elcsúszott és nem igazán volt mesélni való benne.

A Grand Budapest Hotel pont a furasága miatt tetszett és ez volt az oka amiért nem tetszett. Néha kicsit túl parodizáltnak éreztem, néha viszont túl komolynak az előző jelenetekhez képest. Igaz ilyen történetet még sehol sem hallottam az biztos.

Az Engedj be! korábbi verziója. Őszintén, ebben is csalódtam egy kicsit. Én azt mondom, hogy egy horrort sokkal jobban át tud adni egy film, mint egy könyv, mert ugyebár olvastam a könyvet, de egy nagyon lagymatag filmet kaptunk ahhoz képest, ami a könyvben van. Oké, hogy ötszáz oldalt nehéz belezsúfolni egy maximum két órás filmbe de könyörgöm. Hol a hátborzongató véres részek, az erőszaktevés, és Oskar valódi zaklatása? A film nem adta át azt a történetet, még kis részben sem, mint, ami a könyvben volt.

Liza a rókatündér. Hmmm. Az egész egy kicsit túl parodikus volt számomra, azt hiszem jobban tetszett volna, ha ezt nem egy vicces irányba, hanem komolyabb vizekre terelik és szerintem egy sokkal másabb és sokkal remekebb mű születhetett volna, habár mondom, ez a furcsaság az, ami miatt nem tudom eldönteni, hogy most tetszik e a mű vagy sem.

A Faun labirintusa. Egy érdekes film, amiben a történelem és misztikum, egy kicsit horrorisztikus is, azonban én tényleg vártam azt a csodát, azokat a fantasy elemeket, azokat az eseményeket, amik majd naggyá teszik ezt a filmet, de nem történt meg, a sztori egy-két kisebb kiugrás kivételével langyosan sétálgatott a végéig.

A Dzsungel könyvét egészen élveztem, azonban nem volt meg az a varázs, amit én vártam volna, és még a figyelmemet sem kötötte le úgy, ahogy kellett volna.

Aztán ott vannak azok a filmek, amik abszolút Nem kategóriások. A két hét múlva örökké egy nagyon lapos sztori volt, semmi kiemelkedő, és habár imádom Sandra Bullockot és Hugh Grantet, ez egyértelműen nem a legjobb filmjük volt.

Az Ask Me Anything csak angolul volt fent, és elvileg így nagyon le kellett volna kötnie, főképp a koncentráció miatt, de ez a film úgy volt borzalmas, ahogy.

A Halloween című kultusz film eddig kimaradt az életemből, és őszintén megmondom, nem is vesztettem vele semmit. A sztori rohadt unalmas volt, a szereplők buták voltak (most komolyan, ki dobja el többször is a kést, ami megmentheti az életét, ha Michael ugyanúgy felkelt először, másodszor úgyse fog, mi ha először már megtette)

Rövidfilmek:

Belehúztam a sorozatokba, most főképpen azokhoz volt kedvem.

Sikerült megnéznem az Egynyári Kaland harmadik évadát, ami eléggé eltér az első kettőtől, habár persze mindig elbúcsúzunk egy-két szereplőtől, és kapunk egy-két újat.

Befejeztem a Vadmacskák című sorozatot, amiből már csak három rész volt hátra, és meg kell mondanom, azért egy kicsit szomorú vagyok, hogy egy évad után elkaszálták, szerintem volt potenciál benne.

Elkezdtem a Rólunk szól második évadát, de még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a sorozat az én ízlésemnek való-e vagy sem.

Nagy sajnálatomra befejeződött egy hihetetlen értékekkel rendelkező sorozat, a The Fosters, amiről hozok majd nektek egy full bejegyzést, a véleményemmel.

Megnéztem a 13 okom volt második évadát is, amiről szintén egy külön bejegyzésben fogom feszegetni a sorozattal felmerülő problémákat.

Néhány Dr. Csont epizód is belefért júliusba, bár meg kell mondanom, érezni a sorozat hanyatlását már a 8. évad körül, már egyáltalán nem bír úgy lekötni, mint, ahogy az előző évadok tették.

A visszatérők egyszerűen hihetetlen, az új évadról és annak a végéről szintén egy külön bejegyzésben fogok nektek beszámolni.

A The Originals is a végéhez közeledik, nemsokára leadják a sorozatzáró epizódot, de hihetetlenül meg vagyok elégedve ezzel az évaddal is, sajnálom, hogy ilyen hamar véget ér, de a befejezésről úgyis külön bejegyzést hozok majd :D

A High School DxD, az egyetlen anime, amit megnézek, is elérkezett egy újabb évad végére, és nem bírom már kivárni azt az időt, amikor végre új évadot kap, hiszen olyan izgi volt ennek is a vége *-*

A Wendy egy minisorozat volt, ami viszont nem nyerte el a tetszésemet, hiszen túl volt csűrve-csavarva köbö hat olyan miniepizód, ami nagyjából huszonöt perc volt összesen.Szóval ha csak nm meghalni akarsz, nem érdemes megnézni.

A Pretty Dirty Secrets a PLL egy miniepizódokból álló kis "melléklete" amit most sikerült megnéznem, de igazából értékes plusz információt nem tudtam meg.

The Fosters -Girl United Webisode részei viszont cukik voltak, örültem, hogy egy kicsit többet láthattunk a Girls United életéből :)

Mostanában három számot énekelgetek kitartóan, és a dalírás is kezd vissza térni, szóval nem is beszélek, csak belinkelem a három zenét :)

Kezdek magam visszaterelni az írás felé, és egész jól haladok, mostanában írtam pár verset, a current könyvemet is folytattam, sőt bele kezdtem egy újba is, amit megint csak az egyik álmom ihletett.

No megjegyzés

Még gyereknapkor, azaz lassan egy hónapja látogattunk el Szilvásváradra, ami természetesen csak egyet jelenthetett a blogra nézve. Egy Travel Journal bejegyzést, és mivel videózni nem tudtam ott, és nem is volt sok videózni való bevallom, úgy gondoltam, azért mégsem engedem el bejegyzés nélkül, és ugyanolyan röviden elmesélem a kis napunkat, mint amilyen rövid is volt maga a nap.

Be kell vallanom, én Szilvásváradot nagyobbnak és, ha lehet ilyen kifejezéssel élni, csillogóbbnak képzeltem. Nem igazán néztem utána a helynek, csak annak, hogy mit is lehetne ott csinálni. Terveim között szerepelt, hogy megnézzük a Fátyol-vízesést, vagy valami, de ez sajnos nem így alakult, hiszen az idő szörnyű volt, az elején még csak borult, mikor megérkeztünk, azután kezdett el szemerkélni az eső.

Az első utunk a Lipicai Méneshez vezetett, szerettük volna megnézni a lovakat, és azért igen kíváncsi voltam, hiszen imádom lovakat, már gyerekkoromtól kezdve. Megvettük szépen a belépőnket, amellyel először egy fogat kiállítást tekinthettünk, hasonlított a keszthelyi Festetics-kastélyban lévő hintókiállításhoz, csak sokkal szűkebb keretek között. Ezek után bemehettünk az istállóba, a lovakhoz, de sajnos nem lehetett se a közelükbe menni, se megsimogatni őket, mert tilos volt. Lehetett volna séta kocsikázni is, de annak olyan ára volt, hogy inkább letettünk róla. Volt valami vetítés is, ahol egy kisfilmet adtak, mi viszont nem ültünk be rá, személy szerint engem nem annyira érdekelt. Az egyetlen dolog, amit még meg lehetett nézni, az a karám volt, ahol a kancák és csikóik voltak. Az volt a fény pontja az egésznek esküszöm, nagyon aranyosak voltak, és nagyon sokan is. Összességében véve én azért kicsit csalódott vagyok, én valahogy a Lipicai Ménestől sokkal többet vártam, mint ezt.

Ezután tényleg elkezdett esni az eső, mi pedig amúgy is már éhesek voltunk így beültünk ha jól emlékszem a Lipicai Hotel és Étterembe egy ebédre. Az ebéd finom volt, habár a porciók fogásonként változtak, valamelyik hatalmas megrakott tál volt, a másik csak egy kevés a tányéron, így ha valaki beül oda érdemes elgondolkodni, hogy mit rendel. Én azt hiszem valamilyen mézes, gyümölcsös csirkemellet ettem, ami finom volt nagyon, csak az adag nagyságával voltak gondok (eltekintve attól, hogy imádok enni, még a desszert után is bőven meg tudtam volna még enni valamit) Az árak nagyon barátiak, lehetőség volt arra, hogy kint vagy bent üljünk le, mi a kintit választottuk, habár az eső miatt kicsit fáztunk az ebéd vége felé. Mindenki nagyon udvarias volt velünk, bár nagyon sokan tértek be oda az eső és az étel miatt, így a kiszolgálás nem volt a leggyorsabb és leggyakorlatiasabb.

Az ebéd befejezése után úgy döntöttünk elindulunk hazafelé, és még megállunk a Lázbérci víztározónál egy kicsit sétálgatni. Ez egy mesterséges tó, de egyszerűen lélegzetelállító kilátást kínál, szemkápráztató, és nagyon békés. Ott időztünk egy darabig, majd visszaérve Miskolcra ettünk egy fagyit, és ezzel véget is ért a gyereknapi kirándulásunk.

Napszemüveg: Reserved//Felső:Reseved//Nyaklánc:Aliexpress//Táska:H&M//Nadrág:P.O.P Seven//Cipő: Adidas

No megjegyzés

Kedves te, aki éppen most ezt olvasod!

Hogy vagy? Hogy telt a napod? Mit csináltál mostanában? De legfőképpen. Hogy érzed magad? Mert ez számít most a legjobban. Ha rossz napod volt, csak figyelj rám egy pár percre légyszíves.

Ahogy ez lenni szokott. Valaki megint felidegesített. Valami nem úgy alakult, ahogyan tervezted. Esetleg stresszes vagy az elkövetkezendő időszak miatt. Megértem. Mindenkinek vannak ilyen időszakok az életében. Ahogy a jó is ellátogat az életünkbe, a rossz is el fog. Ez az életünk velejárója. Legyen gyász, legyen harag, legyen végtelennek tűnő szomorúság, vagy sivatag méretű kilátástalanság. De ez mind el fog múlni. Mert mindig minden változik. Lehet, hogy most rossz napod volt. Lehet, hogy most nem tudtál leülni az egyetlen szabad helyre a buszon, mert valamelyik öreg nénikének elfáradt a bevásárlótáskája és meg akart pihenni, vagy nem érted el a buszt, mert a közlekedési dugó, a fránya lámpa, vagy a tanár megint nem engedett ki időben az óráról. De ez nem marad mindig így. A néni csak arra vár, hogy megkérdezzék, szabad-e a hely. A dugóról sem a buszsofőröd, sem a két autóval előtted haladó vezető sem tehet, ahogy a közlekedési lámpák rendjét se mi irányítjuk. A tanár meg csak szeretne tanítani, és mikor majd húsz perccel hamarabb fog elengedni, magad is meglepődsz majd, hogy milyen jó érzés nem sietni. Állj meg egy percre, és nézz szét magad körül! Hát olyan rossz ez a világ? Talán rossz a madárcsicsergés, vagy a tavaszi napsütés melengető sugara? Annyira rossz a friss levegő vagy az ég kékje? Lehet, hogy most inden rossznak tűnik. Minden kopárnak, és ellened valónak. De ez soha nem volt így. A világ nincs ellened, csupán a gondolataid. Egyedül érzed magad, kívülállónak. Nem illesz a közösségedbe. Pedig lehet, hogy ez nincs is így, csak a gondolataid és a komfortzónád szab gátat annak az életnek, ami neked lett kijelölve. Ne félj néha kockáztatni! Ha rossz napod van, ne aggódj! Ne duzzogj, ne beszélj csúnyán csak vegyél egy nagy levegőt. Na, vettél már egy nagy levegőt? Nem? Akkor mire vársz? Most tedd meg! Oké, most szépen tartsd bent egy kicsit a levegőt. Számolj el lassan hétig, majd magadban számolva háromig lassan engedd ki. Aztán számolj el tízig, közben csukd be a szemed. Érzed azt az illatot? Igen, pont arról beszélek. A kedvenced. Megnyugtat, és elrepít egy csodálatos emlékbe. Mosolyogj egy kicsit rajta, a nosztalgiázás nem feltétlenül rossz. Mosolyogj, hogy minden jobb legyen. Szépítsd meg a világot a mosolyoddal. Szépítsd meg a mosolyoddal a tested és a lelked. Mosolyogj, hogy jobban legyél. Tudom. Nehéz. Főleg amikor szétcsattansz a dühtől, az elfojtott indulattól. De a düh, a harag csak megbetegít. Megfertőz, végig járja a tested minden porcikáját, behatol a lelkedbe és fészket rak benned. De a mosoly, a pozitív gondolatok meggyógyítanak téged és a körülötted levőket. Fel a fejjel, nem vagy egyedül. Mindenkinek vannak rossz napjai. Nekem is, neked is, a szomszédodnak is, vagy annak a srácnak is, akit minden nap látsz a villamoson. De ettől még nem fog összedőlni a világ. Megy minden tovább a rendes kerékvágásban. Csak egyél egy forró fürdőt, igyál egy meleg teát. Nézd meg a kedvenc sorozatodat, filmedet. Olvass egy hangyányit. Simogasd meg a cicádat, kutyádat. Kuckózz be egy meleg takaróba. Sírj egy kicsit. Nevess egy kicsit. Kiabálj!Suttogj. Énekelj! Amit csak akarsz. Hiszen mindig lesz melletted valaki aki segítsen. Még ha úgy is tűnik, hogy nem. Létezik a segítség, ne félj használni. Vannak emberek akik igenis törődnek veled. És még ha néha lehetetlennek tűnik is, de vannak olyanok, akik szeretnek téged, még ha te nem is tudsz róla.

Szóval fel a fejjel, és bátran az árnak.

Ölel, Készy

No megjegyzés

1.

2.

3.

1. Mindig őszinte vagyok

2. Nem adom fel

3. Álmodozó típus vagyok

Rövidfilmek:

A blog és én

Rendszeres olvasók

Kövess itt is:)

Ezt olvasom :P

Népszerű bejegyzések

Ami eddig történt

Címkék