Sajnos, egy napos késéssel, de meghoztam a következő bejegyzést a #31DBloggerChallenge keretében. A mai, illetve tegnapi nap a merengéseké és az álmoké volt, így tegyünk fel magunknak egy elméleti kérdést. Mi lenne ha megnyernénk a lottót?

Sokunkban felvetődik a kérdés ez nap mint nap, főleg amikor látjuk a közösségi médiákon a sok luxus dolgot, a sok utazást és gyönyörű házakat. Szóval most én is elkalandozom egy picikét. Nem reménykedem abban, hogy valaha is megnyerem a lottót, főleg mert nem lottózok, de ha egyszer mégis úgy adódna, hogy netalán egy random vett kaparós sorsjegyen megnyerném a főnyereményt ezt tenném

Először is segítenék a családomnak. Bármilyen adósságra, hitelre szívesen odaadnám nekik a pénzt, hogy utána jobban kijöjjenek a keresetükből. Nem szeretném, ha nekem vagy bárki másnak lenne bármilyen tartozása vagy olyan gondja, ami megnehezítené az életét. Így ez lenne az első dolgom. Így ők is egy kicsivel tehermentesebben és boldogabban élhetnének.

Ha maradna pénzem, egy részét félretenném magamnak lakásra természetesen, vagy éppen a jövőmre, ki tudja, de mindenképpen valami olyanra, aminek hasznát venném a jövőben. Mivel számomra most egy saját lakás lenne a prioritás, így egyelőre ezzel álmodozom, aztán ki tudja mit hozna az élet számomra. 

Az utolsó részét pedig mindenképpen szeretném befektetni. Nagy álmom nyitni egy menhelyet macskák számára. Kevés a csak macskavédő és mentő alapítvány Magyarországon, én pedig egyike szeretnék lenni a legnagyobb menhelyeknek. Szeretnék minél több macskát megmenteni az utcáról, és gazdához juttatni őket, vagy ha ez nem is sikerülne, egy boldog állandó otthont biztosítani számukra ott a menhelyen. 

Persze az utazás, a drága holmik, ruhák és ékszerek is csábítóak, hiszen ki ne örülne nekik, de én ennél valami maradandóbbat szeretnék alkotni ennyi pénzzel, nem bután elszórni. 

Szóval igen, ennyi is lenne az én kis álmodozásom.
Ti mit tennétek, ha nyernétek a lottón?

A 10. nap a #31DBloggerChallenge keretében a legbüszkébb pillanatunkra fókuszál. 

Számomra ez a pillanat még 11-ben történt a gimiben, amikor a francia csoportunkkal a latin délutánra készültünk. A latin délután az iskolában a második idegennyelveknek szentelt délután volt, amikor a különböző évfolyamok különböző csoportjai előadtak valamit. Ez többnyire szavalás vagy éneklés volt kisebb csoportokban, de akadtak szóló számok is. Nekem már kilencedikben is nagyon tetszett az ötlet, de az biztos, hogy nem mertem volna emberek elé állni. Aztán 11. osztályban, amikor erre a produkcióra készültünk, mégis úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok. Azelőtt pár héttel éppen a Bélier családot néztünk Néptáncon, és beleszerettem a filmbe, illetve a dalokba, így otthon is megnéztem mégy egyszer a dalokat pedig milliószor meghallgattam. Az egyiket különösképp megkedveltem, így úgy döntöttem megtanulom. Igazából soha nem volt vele más szándékom csak szerettem volna megtanulni. Oh, igen, egyébkén, fontos infó erről - a film francia, és a második idegennyelvem is a francia volt. Szóval megtanulgattam magamnak. Aztán elérkezett az idő, hogy elkezdjünk készülődni a latin délutánra. Már elég sok próba lement és már nem volt olyan sok idő hátra, de én végig azon gondolkodtam, hogy szeretném előadni azt a dalt. De persze én, az örök önbizalomhiányos, félénk lány a saját osztálya előtt sem tudott egy prezentációt előadni, nemhogy százhúsz ember előtt énekeljen. Végül, miután vége lett az egyik gyakorlós órának , odamentem a tanárnőhöz, és megkérdeztem, hogy egyéni produkciót is elő lehet-e adni. El volt ragadtatva mikor ezt meghallotta és nagy hevesen bólogatott, hogy persze, igen, mire gondoltam. Így hát mondtam neki, hogy énekelni szeretnék. Nagyon meglepődött, de mondta, hogy rendben, mutassam meg melyik dalra gondoltam és adjam elő neki. Ki is vetítette az interaktív táblára, becsukta a teremajtót, majd elindította a zenét. Kénytelen voltam a padnak támaszkodni hátulról, úgy remegett a térdem, félő volt, hogy ott helyben összeesek, de elénekeltem a dalt. Mikor vége lett, nagyon megkönnyebbültem, hiszen az egész alatt is végig remegtem. A tanárnő csodálkozva kérdezte, hogy hol bujkáltam eddig, ami miatt nagyon elpirultam. Hasonló dicséretet még nem igazán kaptam soha senkitől. Igazából nem is olyan sokszor próbáltuk el a dalt utána sem, talán olyan négy alkalommal, amikor segített a kiejtésem javításán, aztán elérkezett az idő. Az akkori legjobb barátnőm kísért el engem, ő támogatott, hogy merjek, hiszen előtte annyira tartottam titokban, amennyire csak lehetett. Emlékszem, hogy megkértem, álljon a terem végébe, pont velem szembe, hogy el tudjam énekelni a dalt, mert annyira féltem, hogy ha ránézek valakire, elfelejtem az egészet. Az előadás alatt is végig remegett a lábam, de végül csak végigment a szám, olyan gyorsnak és rövidnek hatott az egész, de egy frenetikus élmény volt számomra. Adrenalinnal teli, csodálatos, elbűvölő élmény, amire roppant büszke vagyok. Soha nem mertem az emberek előtt énekelni, és mégis ott voltam, én , az iskolámban, olyan emberekkel körülvéve, akiket még ha csak látásra is, de ismertem, és bumm. Megtörtént a csoda, amire vártam. Számomra ez a legbüszkébb pillanat az életemben. és még élek nem felejtem. 

A fellépésemet az egyik barátunk fel is vette, be is illesztem nektek ide a videó linkjét. 

Nektek mi a legbüszkébb pillanatotok?

A mai nap a a hatodik nap a #31DBloggerChallenge keretében, ami arra buzdítja az embereket, hogy osszák meg a világgal azt a három tulajdonságjegyet amivel rendelkeznek és büszkék rájuk, szóval én is ezt fogom ma tenni. 

Őszintén bevallom, kicsit nehéz most bármilyen jó tulajdonságra gondolni, ha engem kell nézni, hiszen hajlamosabb vagyok a negatív tulajdonságaimat hangoztatni (ami valljuk be, nem túl pozitív), de azért csak sikerült összehoznom ezt a három pontot.

Sajnos életemben nagyon sok olyan komoly hazugsággal találkoztam, amely jól felépített kapcsolatokat és életeket döntött romba, így az idő múltával felszedtem magamra az őszinteség képességét. Utálom a hazugságot, rosszul vagyok tőle, így sokszor inkább a kemény igazságra támaszkodom, és hiszek abban, hogy az őszinteséget jobban kellene értékelni a mai világban. Persze nálam is becsúszik néha egy-két kisebb elhallgatás, de semmi komoly, sőt egyébként olyankor pocsékul is érzem magam, de nálam mindig az őszinteség lesz az első és nyerő. Illetve ugyanezt várom el mástól is (hiszen én is így állok az egészhez, a hazugság - bármely formája is, nagyon taszító számomra )

Addig harcolok, amíg meg nem kapom, amit akarok. Tudom, ez néha nem túl pozitív tulajdonság, de egyszerűen képtelen vagyok feladni valamit, amíg el nem érem azt a bizonyos kitűzött célt. Persze, ezt realisztikus dolgokra értem, mert mindenkinek vannak olyan dolgai, amik elég lehetetlenek, de mégis akarják. Szóval minden követ megmozgatok annak érdekében, hogy sikerüljön valami, még ha úgyis tűnik, hogy nem halad semmi előre, nálam viszont mindig megvan a fejemben arra vonatkoztatva, hogy mik is a következő lépések a céljaim elérésében.

Szerintem a három tulajdonság közül ez a legmegosztóbb, hiszen sokan ezt negatív tulajdonságnak tekintik. De én nem így vagyok ezzel, hiszen szerintem az egyik legjobb dolog álmodozni. Mert aki ilyen, képes a legnagyobb rossz közepette is kialakítani maga körül egy kis teret, ahol megpróbálja feldolgozni az egészet pozitívan, és más jó dolgokra koncentrál, nem pedig a rosszra körülötte. Szeretem, hogy álmodozó típus vagyok, mert rengeteg fantasztikus ötletem születik így mindenféle dolgokra, kreatívabbá és pozitívabbá tesz.