Kezdeném a könyvekkel, amiket azóta már el is olvastam, és hamarosan fog is a könyvekről születni egy véleményes poszt. Nagyon régen szereztem be új könyveket, amit igencsak sajnálok, hiszen az olvasás az egyik, ha nem az egyetlen kedvenc időtöltésem. Imádom az ifjúsági regényeket, főképpen a Móra kiadó által megjelentetett LOL sorozatot, a Könyvmolyképző könyveit és a Dream válogatás könyveit. Ezek azok, amikről biztosan tudom, hogy nem fognak nekem csalódást okozni. A Sweet Evil trilógia első részét sajnos nem sikerült beszereznem a könyvesboltban, csak a többi részt, de szerintem mondanom sem kell, hogy miképpen érzek a sorozat felől ha véleményt is formálok róla külön bejegyzésben, hiszen a havi Művelődőimben mindig számot adok arról, hogy mit is sikerült elolvasnom. Jennifer E. Smith könyveit is nagyon szeretem, ez az új darab már a negyedik, amit tőle olvastam. Az ő munkásságában azt szeretem, hogy nem a szokásos mézzel és mázzal megkent történeteket vetíti elénk, hanem az írásaiban megjelenik a valóság szaga mégis olyan cselekményvázlatot kapunk, amivel az ember elég rendesen meg tud elégedni. Ráadásul nem feltétlenül a szerelem áll a művei középpontjában, hanem az emberi kapcsolatok és a szülő-gyermek viszony is nagyon fontos nála.

Hosszú idő után végre rászántam magam Wendy Higgins Angyali gonosz című könyvének elolvasására is. Természetesen megint úgy ítéltem, hogy nem néztem utána. Sablonos, gagyi könyvnek tartottam, ameddig el nem olvastam, márpedig kötelezve éreztem magam rá az elején, hiszen ajándékba megkaptam a harmadik részét még régebben és azóta is csak porosodott,így gondoltam, ideje beszerezni a hiányzó részeket és belevágni a lecsóba. Nos, kaptam egy olyan világot, egy olyan jól felépített misztikumokkal teli köntöst, amit ráaggattak a világra, hogy az egész teljesen hihető lenne. A hit, a remény, a szerelem, a gonoszság, a küzdés mind olyanok, amik megjelennek ebben a műben. Még több szót erről IDE kattintva olvashattak a molyon. Szép lassan olvasgatom a megjelenő Jennifer E. Smith könyveket, habár jócskán le vagyok maradva velük. Kicsit szomorkás vagyok a végével kapcsolatban hiszen olyan édes-keserű, ami nem igazán illik egy ilyen könyvhöz, azonban értékelni tudom a valóságtartalmát. Habár az események elég valószínűtlenek mégis elég valószínűek voltak, a könyvben folyamatosan jelenlevő érzelmek és történéssorozatok következményei mind a valóságra jellemzőek voltak. A két kamasz története unalmasan izgalmas és izgalmasan unalmasan, tökéletesen átérezhető.

A könyvmolyképzőtől is sikerült elolvasnom néhány könyvet, jobban mondva egy sorozat magyarul megjelent részeit. Itt is, olyan világot kapunk, és olyan ötletet sodor a nyakunkba az írónő, amire még csak nem is gondoltam. Tetszett az írásmódja, és tetszett, ahogy láttam, ahogy a szereplők és az író is együtt fejlődik a történettel. Érdekes kis cselekménysorozatot kapunk, érdemes elolvasni. Ha valaki látja a könyvesboltban az Elementálok sorozatot, mindenképpen csapjon le rájuk.

Májusban nem tudtam túl sok filmet nézni az érettségire készülés miatt, de még valamennyire lazára vettem azt a hónapot. Sajnos nem találtam túl sok olyan filmet, ami igazán tetszett volna, több azonban az egyszernézős vagy talán ha a tévében látom leülök elé megnézem kategóriájú filmek. Az Amerikai Pitét először láttam, vicces volt, ahogy gondoltam, viszont még mindig nem tudtam megérteni, hogy miért sztárolják ennyire. A Római és a Karibi ikervakáció is amolyan butácska tinifilm volt. A The Longest Ride alapjában véve nem volt olyan rossz, azonban nem fogott meg, a nézése közben még ezerféle dolgot csináltam. A Going the Distance se volt túl érdekfeszítő. Az Eurotúra meglepő volt, azonban nagyon gagyi, a Házasokk-ról pedig a mai napig nem tudom, mit gondoljak. Újranéztem a hónapban a Hófehérkét is, másik szinkronban, nem is tudom, miért, de meg kell mondanom, hogy a másik, amin én nőttem fel, sokkal de sokkal jobb volt.

Természetesen, nem is én lennék, ha nem nézném meg milliomodjára is a Karib-tenger kalózait, hiszen imádom Johnny Depp játékát és ezt az egész világot is. Annyit beszéltem róla az évek alatt, hogy lassan tényleg nem tudok mit mondani az egész filmsorozatról, egyszerűen csak azt, hogy egyértelműen akkor a legjobb nézni, amikor kint rettentően dörög az ég, az eső dörömböl a ház tetején és a villámok beborítják az eget. 

Az érettségi után pedig végre már a szabad időmben is tudtam filmeket nézni. A Tamara Drewe meglepő volt, és habár az egyik kedvenc színésznőm játszotta a főszerepet, unszimpatikus volt végig a karaktere, a sztori pedig végig csak lassan emelkedett kicsit feljebb kicsit lejjebb, a vége volt persze a nagy átütés, a döbbenetek sorozata, ami emelt egy kicsit a film értékén de ahh. Nem, még mindig nem volt egy jó film. A Baywatchra már egy jó ideje kíváncsi voltam, de hogy ilyen jó legyen! Soha nem gondoltam volna, bár igaz, hogy a szereplőgárda is fantasztikus volt, szóval számíthattam volna rá. Ezt is és a Hát nem baba! című filmet is nyaralás közben Siófokon néztem, tökéletesen kikapcsolt mindkettő, habár az utóbbiból mindig láttam régebben részleteket a tévében, de az egészet sohasem és nem is volt olyan szörnyű, mint amilyenre számítottam. 

A Scooby-Doo film se volt rossz, habár már elég hamar lejött, hogy ki a fő gonosz, de azért kíváncsi voltam rá, hogy tényleg az e. Nos igen, ő volt. 

Ezt a kategóriát már jó ideje hanyagolnom kellett, egyszerűen nem volt meg hozzá a kellő motiváció és a megfelelő dal, de most kettő is van, amik nagyon a szívemhez nőttek, Shawn Mendes egyik legújabb dala az In My Blood, és Demi Lovato Sober című száma.

Ha az éneklést ennyire, akkor az írást még jobban és még hosszabb ideje hanyagoltam. Egyszerűen nem ment, nem volt ihlet és időm. Néhány vers és dalszövegrészlet ugyan született, de legutóbb csak júniusban tudtam leülni és szerkeszteni egy kicsit azon a könyvemen, amit fő célomnak tűztem ki, hogy befejezem. Remélem innentől kezdve már sokkal jobban tudok koncentrálni az írásra.

Napszemüveg: Reserved//Felső:Reseved//Nyaklánc:Aliexpress//Táska:H&M//Nadrág:P.O.P Seven//Cipő: Adidas

Az értékelésemet róluk meg is mutatom egy videóban, a végén pedig láthatjátok, hogy melyik lett a kedvencem :)

Ez a kupac pedig egyértelműen abba a kategóriába estek, amiket egyszerűen nem bírtam valami miatt. A szerelem és egyéb katasztrófák számomra annyira nem volt élvezhető, és annyira nem jött át, hogy nem tudtam élvezni egy kicsit sem, és a szereplőgárda sem volt számomra passzoló. A Center Stagenek őszintén eszembe sem jut a magyar neve, annyira nem hagyott bennem mély nyomott, még arra is alig emlékszem, hogy mi történt benne. És akkor ne is beszéljünk a Reszkessetek betörők! 4. részéről, ami olyan csapnivaló volt, hogy a fejemet legszívesebben a falba vertem volna. Nem találok szavakat erre a rettenetes kreálmányra. Az Isten hozta őrnagy úr egy hosszú irodalom óra termése volt, és engem valamiért annyira frusztrált az egész film, nem is tudom hogyan fejezzem ki magamat. A sztárkivetett egy nagyon gagyi romantikus sztori volt, már régebben is láttam belőle részleteket, és az egyik pakolgatós-főzős napomon meg is néztem a konyhában. Háttérhangnak tökéletes volt, azonban tényleg ez a sablon már annyira le volt még sablonosítva, hogy ahh. Ne, pls no. És lehet, hogy valakit meglep, de még soha nem láttam az Alice Csodaországbant. Úgy gondoltam ennyi idő után, hogy nem maradhat ki, de nem vesztettem sokat. A hangulata számomra túl groteszk volt, olyan érzéseket keltett bennem, mint a gyerekkori rémálmaim, így nekem abszolúte nem volt nyerő. Sőt, eléggé beteg szerintem, ezt melyik gyerek szereti? Én biztos nem fogom megengedni a  gyerekemnek, hogy ezt megnézze. 

A Megőrjít a csaj valami eszméletlenül fejfogós volt, és nem is feltétlenül, mert olyan pocsék lett volna a film, csupán a történetet eseményei késztettek arra, hogy hangosan kommentáljam ezeket a véletleneket, de annyira szörnyű film nem volt. Jennifer Aniston hozta a szokásos fantasztikus formáját, azonban Owen Wilson kicsit csalódás volt a filmben. Viszont Imogen Poots nagyon odatette magát. A Lelkes testcserét egyszerűen nem bírtam nem szeretni, nagyon bírtam egyszerűen megmagyarázni sem bírom, hogy miért, de az egész film hangulata magába szippantott. A szerelmes smsről pedig még most sem tudom eldönteni a véleményem. Tetszik, nem tetszik, azt hiszem egy kicsit mindkettő, hiszen az eleje annyira nem kötött le, bőven csináltam még mást is közben, aztán talán a közepe felé kezdtem el igazán nézni a filmet. 

A Nász-ajánlat valahogy már egy "klasszikus" filmmé változott nekem, egyszer megnéztem, aztán még egyszer, és kedvelem. A puszta egyszerűsége miatt, tökéletes kis romantikus film. A Step Upot bevallom, ideáig még sohasem láttam. Lehet, hogy másoknak ez alapfilm volt, de nekem mindig is kimaradt, engem nem mozgatott meg a híre. Aztán a random film keverő ezt dobta, és úgy voltam vele, hogy miért ne. Aztán meg is lepődtem, amikor a film közben többször is az történt, hogy a szobában ugrándoztam és táncoltam a filmbeli zenékre, és egyszerűen csak tetszett és jól éreztem magam. A Csontváros nálam már örök klasszikus minden vizsgaidőszakban megnézem egyszer, az biztos, mert tökéletes rá tanulni, nem is miért, de már megszoktam ezt. A Percy Jakson filmek vihara eddig elkerült, azonban egymás után megnéztem mind a két részt, amit legyártottak, ugyanis baromi jó volt mind a két film. Persze mondják, hogy teljesen eltér a könyvektől, amiket eddig ugyebár nem olvastam, de így annyira nem is bánom, mert így most nem tetszene annyira. Persze alap, hogy ezek után már a könyveket is elolvasom, hogy szélesebb körű véleményem legyen róla, és úgy szimatolom, hogy ez egy elég jó fantasy korszaknak ígérkezik majd az érettségi miatti kötelező olvasmányok fárasztó mocsara után. A Ha\Ver eszméletlenül meglepett, ugyanis eddig soha nem voltam oda a szuperhősös filmekért, ez viszont valahogy nagyon is bejött, most pedig nem tudom eldönteni, hogy csak a horizontom tágul filmek terén, vagy az ízlésem lesz egyre rosszabb ennyi film után. A High School Rock szintén egy olyan film volt számomra, amiért éltem és haltam, ez is úgy magába szippantott, hogy végig énekeltem, amit tudtam, és egyszerűen csak jól éreztem magam a nézés közben. A dalok pedig úgy megtetszettek, hogy vagy harmincszor meghallgattam őket azóta. Egy "érdekes" választás is becsúszott, ugyanis megnéztem a Karácsony kis szépséghibával című filmet is, ami nem pont a márciusba illik, de nagyon tetszett.

A Dől a Moné!-tól én őszintén jobbat vártam, főleg mert Collin Firth, és az ő filmjei általában jók, ez viszont az olcsó szórakoztatás kategóriájába esett bele. Túl volt akciózva és bonyolítva. Egy bébiszitter naplója. Nem volt túl nagy szám, nem volt se nem rossz, se nem jó, egyszer nézős kategória. A koszorúslányok bosszúján én irtó jól szórakoztam, azonban ez sem ütötte meg azt a szintet, hogy többször is megnézzem. Az Anna Karenina mint filmileg, mint történetileg okés volt, azonban az az egy problémám volt vele, hogy egyszerűen nem bírtam a filmet. Mármint a cselekményszált. Szerintem egyszerűen undorító és túljátszott volt az egész az összes fél részéről. Persze minden másban tökéletes a film én csak az egész történettel nem vagyok kibékülve, amiről egyébként egy insta-posztban is beszélek. Ha már egyszer eltértem a karácsonyival, akkor miért ne térjek el azzal, hogy megnézem a Boszorkányváros 2-t, amit gyerekkoromban adtak egy párszor a mesecsatornán , ami akkor vagy Disney vagy Jetix volt, franc tudja már, és kicsit nosztalgiáztam vele. A Mindenki megvan kicsit szívszorító volt, elég szomorú volt látni ezt a hazugságot a gyerekek közt, és azt, hogy az apjuk tényleg csak szeretné látni őket, ami kicsit fájt még nekem is. A Fordított felállásról, azonban még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e, persze lehet, hogy csak a színészek miatt vagyok így, mert egy jó párat kedveltem közülük, szóval lehet, hogy csak ezért tűnt jónak a film. Mondjuk az ötlet sem rossz, azonban én jobban örültem volna, ha ezt egy kicsit máshogy csinálják meg. Az Amish Grace egyike azoknak a filmeknek, amiket tipikusan csak egy kihívás kedvéért nézek meg, ráadásul tuti, hogy nincs magyarul fent, de még csak egy angol felirattal sem. Szóval megnéztem originalba, minden segítség nélkül, és én magam is meglepődtem azon, hogy megértettem. Érettem a szöveget, a történetet, mindent, amit meg kellett. Az elején, meg úgy általában nem igazán vagyok oda ezért a kultúráért, azonban a film végére sikerült megkedvelnem a sztorit, és persze azért tegyük, hozzá, hogy néhány szereplő is rásegített.

Ha már március, meg tavasz, végre felkerült a Csajok szabadon magyar verziója, amit már elég régóta meg szerettem volna nézni, egyértelműen a szereplőgárdája miatt. Elképzelhetetlenül polgárpukkasztó film lett, mit ne mondjak. Ráadásul nagyon nem ilyen történetre számítottam az is biztos. Nem is tudom, hogy erre mit kellene mondanom, mert az igazság az, hogy jó is volt, meg nem is, de talán a legjobb szavak rá mégis azok, hogy rohadtul megdöbbent volt számomra. És nem tudom, hogy milyen dilibogyót szedtek azok a csajok a filmben, de hogy én biztos nem mentem volna el egy idegennel, akiről már ránézésre is süt a KÁOSZ, nagy betűvel, de az biztos, hogy elég ügyesen megoldották a végét, ezzel a kinyírok mindenkit dologgal. Újabb fantasy filmet adhatok a megnézett gyűjteményemhez, A pap - háború a vámpírok ellen egy teljesen másik perspektívát mutatott meg számomra ezzel a filmmel, ami azt hiszem, nagyon jól fog még jönni egy könyvemhez, és persze tegyük hozzá.  A szereplők, na igen. Eléggé bírom ezeket a színészeket. A J.K. Rowling sztoriról soha nem hittem volna, hogy tetszeni fog, úgy kezdtem neki, hogy láthatunk egy jó unalmas dokumentumfilmet valakinek az életéről, habár nem is csak valaki, mert J. K. Rowling azért rohadtul J. K. Rowling, és elképesztő, hogy mennyi mindent ért el. Ezelőtt is messziről csodáltam, de ez után a film után csak még jobban rajongok érte. A #sohavégetnemérős megint egy olyan film volt, amiért éltem haltam. Tény, hogy imádom a Wellhellot, na de, hogy ennyire, hogy lehet szeretni egy bandát. Ennél a filmnél is az történt, hogy végig mosolyogtam, ugráltam és énekeltem a filmet, mert egyszerűen csak jó volt, és boldoggá tett. Persze azért nem minden film volt csupa móka és kacagás, hiszen az Egy kutya négy élete olyan szinten megható volt, hogy már húsz perc után jöttek az első könnyek, amik pár perc alatt sikeresen el is múltak, aztán ment tovább a film, és mikor egy órához érkeztünk, onnantól már nem volt megállás, a végéig sírtam. Egyszerűen csak olyan értékeket vonultatott fel a könyv, olyan élethelyzeteket, amiket nagyon át tudtam élni, és azt hiszem egy kicsit gyászoltam is a saját állataim elvesztését az évek során, és elbúcsúztam azoktól, akiktől jobban el kellet volna búcsúznom, vagy soha nem is volt rá alkalmam. Ez a film szerintem mindenkit sírásra késztetne, mert egyszerű szomorú és csodálatos. Abszolút újranézős lesz, főleg ha éppen sírni szeretnék.

Persze azért néhány kisfilmet is megnéztem, a nevükre kattintva ti is megnézhetitek őket:

Most még mindig kötelező lázban égek és durván egy hónapom van rá, hogy elolvassam az összeset, így jelenleg hármat is olvasok egyszerre. Már jó régóta szenvedek vele az az igazság, egyszerűen nem haladok vele. Ottlik Iskola a határon című könyve számomra túl egyhangú, és habár meg kell mondanom, hogy Weöres Psyché-je elég szórakoztató még nem volt időm tovább olvasni, de a három közül szerintem őt fogom befejezni a leghamarabb. Borbély Szilárd Nincstelenek című könyvére pedig egyszerűen szavak nincsenek. A magyaros barátaimmal is beszéltük, hogy ennél vulgárisabb, undorítóbb könyvet régen olvastunk, számomra ezért is nehéz a vele haladás, mert egyszerűen nincs gusztusom tovább olvasni. 

Az írást sajnos még mindig hanyagolnom kell, csak néha-néha születik egy-egy dal vagy versfoszlány. Habár ha a társadalom ismeret érettségi projektemet és a szóbeli tételek kidolgozását is ide vesszük, még akkor is azt kell mondanom, hogy pocsékul állok, már sokkal előrébb kellene haladnom, szóval elég rendesen elszúrtam, ezt talán megjegyezhetem itt magamnak. 

A hónapban három sorozatot néztem, azon kívül, hogy három rész erejéig leültem a húgommal Spongyabobot nézni, és közben azon gondolkoztam, hogy én miért is szerettem ezt a mesét. Szóval folytattam a Dr. Csontot, azt hiszem már a negyedik évadot nyüvöm belőle, de egy kicsit félretettem a This is Us kedvéért, amiről viszont tényleg nem tudom eldönteni, hogy akkor most tetszik-e vagy mégsem. Megnéztem az első évadot, de még feldolgozom ezt az egészet. A Red Band Society viszont már határozottan tetszik, sajnos már csak egyetlen egy rész van hátra belőle, és bosszankodom, hogy miért is kaszálták el a sorozatot, nem igaz, hogy egy második évadot ne élt volna meg. Teljesen tinisorozat, habár nem tipikus, viszont szerintem egész jó tanulságokat is hordoz számunkra.