Annak ellenére, hogy folyamatosan töltöm fel a Karácsony Készyvel videókat, még nem felejtettem el a szokásos havi blogposztot, a Művelődőt. Ebben a hónapban már kicsit több időm volt lazítani, habár most sem volt olyan sok, és úgy döntöttem, hogy már nem is fogom feleslegesen tépni a számat azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amit már egyszer megmutattam nektek, így csakis az újdonságokra fogok koncentrálni.

A múlt hónapom nagy részben az egyetemről és a munkáról szólt. Elkezdtem dolgozni, így általánossá vált az, hogy késő este értem haza, és az alap dolgokon kívül meg persze az alváson kívül nem is nagyon volt időm semmire. Tanulásra egy héten maximum egyszer vagy kétszer jutott időm ha a hétvégéket nem számoljuk bele és sajnos az alvást is eléggé elhanyagoltam, így hónap végére eléggé elfáradtam, és gyakran váltam ingerlékennyé. És persze többet aludtam az óráimon. A hónap eleje tartogatott egy kis kihívást számomra, ugyanis elmentem az első igazi, egyetemi gólyabálomra, ráadásul tök egyedül, amire eléggé büszke vagyok. A smink is kihívás volt számomra, ugyanis az is a komfortzónámon kívül esett, de nagyon tetszett az egész összességében. A bál is jó volt, összefutottam néhány ismerőssel így nem voltam teljesen egyedül, és a Wellhello élőben másodszorra is nagyon nagy élmény volt, egyszerűen imádom őket.

A hónapban, főként az unalmasabb óráimon, és az óra közötti szünetekben volt egy kis időm olvasni, aminek nagyon örültem, már hiányzott az, hogy valamit kedvemre olvashassak, és elmerüljek benne.

Azonban Cat Patrik Forgotten könyve nem fogott meg annyira. Az alapötlet nagyon tetszik, a megvalósítás sem rossz, ám annyi naivitás és cukorfelhő volt belesűrítve a könyvbe, hogy néha csak fogtam a fejem. A vége egyre jobban tetszik, ahogy az események hatására, végre az agyműködése is kezd helyre jönni, ám nem ez volt a hónap legjobb könyve, amit olvastam.

Anne-Laure Bondoux könyvéről nem hittem volna azt, hogy tetszeni fog. Először is, meglepett, hogy milyen vékony könyvről beszélünk. Másrészről, a fülszöveg igencsak csalóka volt ahhoz képest, ami a könyvben történik. A könyv tele volt tanulságokkal, egy csodálatos történettel, és okítással, egy hosszú kalanddal és az élet kifürkészhetetlen dolgaival. Hiába könyveltem el még a könyv elolvasása előtt, hogy nem fog nekem tetszeni, mégis a végére elég rendesen meghatott, pedig köze sem volt a szerelmekkel teli, átlagos hétköznapokhoz, annál bizony egy kicsivel komolyabb hangvételű történetről beszélünk.

A Viskó, habár egy kötelező olvasmány az egyik vizsgámra, nem hagyott cserben. A belőle készült filmet, mg tavaly hittanon néztük meg, idén pedig kinyílt a szemem a csodálkozástól, amikor a tanárunk feladta a könyvet. Meg is rendeltem online, és nekiálltam olvasni. Sokkal elégedettebb voltam a könyvvel, mint a filmmel, habár hozzá kell tenni, hogy a film látványvilága sem volt semmi. Ez a legkomolyabb hangvételű könyv, amit a hónapban olvastam, de egyáltalán nem untatott, sőt inkább elgondolkodásra készteti az embert. Tudom, hogy sokan nincsenek oda az olyan könyvekért, filmekért, vagy sorozatokért, amiben a vallás vagy a hit nagy szerepet játszik, de szerintem egyébként a kötelező olvasmányok között lenne a helye, annyi gondolkodni valóval szolgál számunkra. 

A kedvenc könyvem a hónapban mégis Böszörményi Gyula könyve, A Rudnay-gyilkosságok volt, ami egy könyvsorozat második része. Tele volt izgalommal,kicsit kiszámítható, de izgalmas fordulatokkal és fondorlatokkal, és alig várom már, hogy a következő rész is a kezembe kerüljön, és nekiálljak a folytatásnak. Anno, szerintem többször is említettem már, hogy nem vagyok a hív az olyan könyveknek, amik a "múltban" játszódnak, ennél mégis azt éreztem, hogy ennek bizony így kell lennie, mai kontextusban nem lenne ilyen varázsa az egész történetnek.

A hónapban sajnos nem volt annyi időm filmet nézni, ám azért most is jutott némi időm filmeket nézegetni. Összesen négy "jó" film kerekedett ki, ami igazából csak három, mert már az egyiket korábban láttam, de úgy gondoltam illik beletenni most is.

Az eszeveszett mesék a morbidsága miatt tetszett meg nekem, azért mert eltér a legtöbb filmtől, és nem kertel, habár kicsit túlzó módon mutat be egyes dolgokat, bár ki tudja, lehet, hogy akár ilyen is előfordulhat a világban.

A legendás állatok és megfigyelésük a kakukktojás, hisz őt már láttam, a de a Grindelwald bűntettei miatt úgy gondoltam benne kell lennie. Ugyanis a most megjelent film valami káprázatosan eszméletlenül jó, és legyen is ennyi elég belőle, hiszen a későbbiekben egy egész poszt fog készülni a véleményemről. 

A Tűnj el! sajnos egyáltalán nem horror, legalábbis számomra biztos nem, viszont thrillernek egész jó volt, ezért került ide. 

A következő négy film képviseli az elmegy kategóriát. A Drágán add az életed! nem volt szörnyű, de nem is tetszett, inkább háttérfilm, amire az ember néha-néha huzamosabb ideig figyel, de semmi több.

A Förtelmes főnökök egy humoros film, amit haverokkal lehet jó egyszer megnézni, ám én nem vágyom arra, hogy többször is megnézzem.

Az Egy Ropi Naplójával igazából semmi gondom nincsen, tök jól ábrázolják a könyvet, ám engem egyáltalán nem kötött le olyan nagyon. Egyszerűen csak nem nyerte el a tetszésemet.

A Már megint Te?! egy tipikus csajos film, amit barátnőkkel jó megnézni egy ottalvós bulin, vagy valami ilyesmin, de ennyi.

Na, és akkor elérkeztünk az abszolúte nem, kategóriához. 

Az Adult World egy meglehetősen furcsa, felelőtlen lányról szól, aki nem veszi észre milyen gyerekesen viselkedik, és már teljesen megértem, hogy ez a film, miért nem kapott soha magyar szinkront. Mert nem érte meg.

A Ne kiálts vérfarkast! egy eléggé gagyi horrorfilm, ami még csak nem is mondható horrornak, és olyan filmelemek keverednek bele, mint a Twilight vámpírnyomozós jelenet, a TVD hasonmás dolog, és a szokásos gonosz vérfarkas, szomszéd elemek, ami egyszerűen nézhetetlenné és unalmassá teszi az egészet. Már-már röhejesnek bizonyult az egész.

A Virslipartiról a megjelenése után azt hallottam, hogy milyen vicces film, nekem mégis sok idő kellett hozzá, hogy rávegyem magamat a megnézésére. Őszintén szólva nem hagytam ki vele olyan sokat. Viccesnek egyáltalán nem volt, csak a primitív emberek gondolhatják azt, hogy a sok káromkodás, és vulgáris szexuális utalás kajákon keresztül vicces.

A Too Late, egy furcsak, művészfilm szerű dráma, amiben pont az összekevertsége a lényeg. Nos, értem én az álláspontját a készítőknek, de rohadt bonyolult volt, és sok értelmét sem láttam.

Sorozatok terén nem sok mesélni való van. A hónap elején belevetettem magam a Shadowhuntersbe, hogy behozzam az elmaradt részeket és felelevenítsem mi történt, most pedig már várom, hogy mikor jelenik meg a végső évad. 

Hosszas gondolkodás után végre belekezdtem a Jóbarátokba, és azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántam meg, ugyanis egy rohadt vicces sorozatról beszélünk. Imádom az egyszerűségét, hogy a részek összekapcsolódnak, még sincsen  hatalmas jelentősége az egész sorozatnak, hanem csak úgy van. Munka közben előszeretettel nézem fülessel a telefonomon, és annyira tetszik, hogy már a negyedik évad végénél járok, pedig csak ebben a hónapban kezdtem bele.

Olyan régóta ül már a fejemben az ötlete ennek a bejegyzésnek, azt hiszem, most itt az ideje meg is valósítani. A mai nap, egy általam nagyon szeretett könyvről-filmről hozok nektek véleményt, bár azt hiszem, már most elárultam magam a a kezdő sorok alkalmával.  Itt is van tehát a W. Bruce Cameron által alkotott könyvről a véleményem.

Nos, mit is mondjak. Kapunk egy jó hosszú fülszöveget az biztos, amiben egyértelműen ne értem, hogy miért szerepel Béni, a Bailey helyett, a fordítók nem túl sikeresen hozták ezt össze.

Folytatva a gondolatmenetemet, egyértelmű volt, hogy a könyvet is el kell majd olvasnom valamikor. Végül erre ezen az év őszén került sor. A könyv, habár bőven közvetít felénk mindenféle érzelmet, egyértelműen gondolatok terén volt nyerő. Olvasás közben annyira a kutya fejébe képzeltem magam, egyszerűen tökéletesen lett megírva a narráció a kutya szemszögéből. Ahogy a filmben is, a könyvben is feltűnik, hogy nem teljesen úgy van az a négy élet, ahogy van, de ez így rendben van. Itt nem kezdtem el rögtön bőgni, igaz, az utolsó pár fejezetnél, már bőven elhasználtam pár zsebkendőt, és mikor sikerült megnyugodnom egy roham után, az első mondat elolvasásánál újra bőgni kezdtem. 

Nem beszélhetünk túl bonyolult gondolkodásról ám ez volt nagyszerű a könyvben és a filmben is. Egyszerű volt, tiszta, és ártatlan, és néha csak ennyire van szüksége az embernek. 

Ha valaki az én véleményemre volna kíváncsi, és azt tanácsolom, először a filmet, majd a könyvet olvassák el, szerintem úgy jobban üt. Először hatna így az érzelmekre, majd a gondolatokra. Egyértelműen csak ajánlani tudom mindkettőt, ez egy epic újranézős-olvasós, sírós film és könyv, amikhez szükség lesz egy száraz zsepire, és egy kisállatra kéznél. Bár egyértelműen, itt is győzött a könyv  a film felett, ám úgy gondolom, egyiket is másikat is kihagyni kár lenne.

Scott McCall átlagos középiskolás, aki másra sem vágyik, mint hogy észrevegyék, elismerjék. Ezért szó nélkül csatlakozik egy éjszakai rendőrségi akció önkénteseihez, ám az erdei kutatás közben megharapja egy vérfarkas. Élete ezután soha többé nem lehet már a régi…

Ahogy az lenni szokás, mindig elmesélem, hogy is bukkantam rá a sorozatra. Már sok Művelődőmben olvashattátok, hogy mennyire imádom a sorozatot. Pedig előtte hallani se akartam róla, ha csak megláttam a tv-ben a sorozat nevét, rögtön a fuj szó jutott eszembe. Aztán mégis csak a pozitív és a jó kritikát olvastam róla, így vonakodva, bár, de belekezdtem. Meglepően tetszett az első pár rész, és habár visszagondolva az első évad nagyon tini, nagyon nyálas irányba haladt, és a vérfarkas megoldás is elég gagyi volt, de a második évadot már elég szépen korrigálták, és egyre izgalmasabb mederbe terelték a történetet.

A második évadban Colton Haynes végre megkapja, amire vágyik, habár nem teljesen, hiszen Kanimává változik, vérfarkas helyett. A bonyodalmak tőle, és az Erica, Isaac és Boyde falka miatt alakul ki, miután Derek Peter megölésével alfává változik.  

A harmadik egyértelműen az áttörést jelentette a sorozat életében. Dylan O'Brian fantasztikus nogitsunét alakít, nem is beszélve arról, hogy mennyire szexi lett. Igaz, kicsit sajnáltam, hogy a Humor Herold eltűnt, de így megkaptuk a sokkal összetettebb és zseni gonosztevőnket. 

A történetre visszagondolva elég kacifántos az emlékezetem, mert nagyon sok eseményt sűrítettek bele össz-vissz 6 évadba. Ott volt Peter újjáéledése, Deucalion megjelenése, az Argent família kacifántos eseményei, Derek eltűnése, a Rém doktorok, a Szellemlovasok, és amikor minden élő természetfeletti lányt el akartak pusztítani és még sorolhatnám azokat az eseményeket, amik döntő szerepet játszottak a sorozat életében. 

Ha írnom kellene mindegyikről, jól bajban lennék, hiszen annyira eseménydús volt az egész, hogy nem emlékszem az egésznek a sorrendjére. Persze a hatodik évadról meg van a véleményem, főleg a B részéről, hiszen egyszerűen elképesztő, hogy mennyire elszúrták. Túl összecsapott lett az egész, és nagyon sajnáltam, hogy Dylan-nak nem jutott több ideje a sorozatra. Ami  a legjobban lesokkolt, az a Lydia-Stiles szál szinte teljes figyelmen kívül hagyása. Hiszen a nézők nagy része már csak arra várt, hogy mikor teljesedik ki a szerelmük, erre pedig, semmi. Nem mutatták be méltóan a kettejük kapcsolatát, és nem magyarázták el, hogy akkor mi is van most kettejük között.

A szereplők, ha lehet így mondani, sokszor teljesen a tűrőképességem határáig hajszoltak, például Gerard és Peter, akik hihetetlen, hogy mennyit kavartak a sorozatban. El sem tudom igazából dönteni, melyiket utáltam a legjobban, Peter sunyiságát és nagyravágyását, vagy a minden lében kanál mániákus Geraldot. Érdemes még kiemelni a szülőket, akik hihetetlen odaadással álltak ki a gyerekek mellett, és segítették őket mindenben, amiben csak lehetett. Már vártam a végére, hogy Scott anyuka és Allison apuka egymásba habarodik, már jó ideje elrejtettek egy-egy utalást a történetben, hogy bizony lesz köztük valami. 

Ami miatt még tetszett a sorozat, azok a különleges lények. Sok sorozat leragad ugyanannál. Vámpír, vérfarkas, tündér , szirén és a többi. Itt viszont olyan lényekkel ismerkedhettünk meg, mint a Colton által alakított kanima, Lydia mint banshee, Parrish pokolkutyája, a róka és elképesztő mennyi új természetfeletti lényt alkottak az írók. Jeff Davis nagyon jól végezte a munkáját az biztos.

Az angoltanárnő Darach húzás nagyon ötletes volt, és tényleg, egy olyan karakter, akitől a hideg kirázott. Az Alfa-falka számomra egy kellemetlen rész volt, nekem ők annyira nem voltak szimpatikusak, először feleslegesnek tartottam, de jól visszahoztak belőle tagokat. A druida Darach és az Alfa-falka konfliktusa, a Nemeton, ami ezért az egészért felelős volt, sok bajt hozott Scott-ra és csapatára, azonban lenyűgöző módon oldotta meg a helyzetet. (Azért Deucalion halála eléggé megdöbbentő volt a sorozat végén)

Régen volt már könyvajánló a blogon, bár akkor szinte csak az, most viszont igenis érdemesnek találtam egy könyvet arra, hogy egy kicsit részletesebben írjak róla.

Szóval mindenki, ismerkedjetek meg Lizzy Charles könyvével :)

Ez lehetett volna Lucy tökéletes nyara: édes semmittevés a strandon az új pasijával és a legjobb barátnőjével, lazulás a haverokkal… Kell ennél jobb? De az anyja persze megint mindent elszúrt. Oké, Lucy tényleg kiszökött abba a buliba. Na és? Hát nem fogják fel a szülei, hogy nem hagyhatta ki az év partiját? Úgy látszik, nem, mert büntetésből egyből nyári munkára vezénylik: házakat kell festenie, ami épp elég gáz, de hogy Justin Marshall legyen a főnöke? Na ez viccnek is rossz! Jó, látványnak elviselhető a srác. Vagyis inkább nyálcsorgató. Ettől még az őrületbe kergeti Lucyt az állandó okoskodásával, meg azzal, hogy miatta a lány mindent megkérdőjelez, amit magáról és az életéről gondolt. Nem, Lucy egyáltalán nem ilyen nyárra vágyott, köszöni szépen. Viszont… talán pont ilyenre volt szüksége.

Azt kell, hogy mondjam, régen olvastam olyan könyvet (sőt, ha elkezdek gondolkodni, akkor talán még sohasem olvastam olyan könyvet), amely ennyire megfogott volna. Na, nem is a történet miatt, hiszen egy újabb limonádét olvashatunk - nem mintha, rossz lenne a sztori, nekem nagyon tetszett - hanem bizonyos részei nagyon megfogtak és a lelkemig hatoltak. Sőt, azt kell mondanom, hogy ez volt az első olyan könyv, ami engem valaha is változásra késztetett. 

A történet legelején megismerhetjük Lucy-t, a főhősnőnket, aki a medencében, illetve amellett sütteti a hasát a napon. Az első fejezet azonban nagyon csalóka. Míg rögtön elkezdi a szokásos menő lány vagyok dumát, és elkezd mesélni arról, hogy Justin mennyire egy fennhéjázó nőmágnes, a barátnője ellenére, őt mégis hidegen hagyja, meg kell mondanom, a második fejezet már merőben eltér az első fejezet alapján kialakított véleményünkkel. Megismerkedhetünk a volt depressziós anyukával, a szegény gyámoltalan kisöcsivel, a vajszívű de szigorú papával, és úgy kompletten a feszült hangulatú házzal. Miért feszült a hangulat? Nos, ez igen egyszerű, Lucy félelme, amit saját magával kapcsolatban érez, valamint az anyja szeretete iránti sóvárgás, viszont nem elfogadás elég bizsergető légkört szül a családi otthonban. Mert Lucy szeles lány, persze megvan a magához való esze, igaz, kicsit makacs is, önbizalomból pedig olyan hamisat adtak el neki, mint a hupilila színű Dior táska. Aztán ott van Zack, a seggfej barát, akinél bunkóbbat senki nem tudna elképzelni magának, meg a "legjobb barátnő" Marissa, aki annyira a legjobb, hogy mindent megosztanak egymással. Még a pasit is. Persze csak Marissa az , aki erről tud.

Hogy miért is akartam erről a történetről külön írni? Mert van benne egy rész, ami engem nagyon megérintett. Ez már a vége felé van, amikor is Lucy megpróbálja megtalálni önmagát, és le is írja, hogy miért legyen más, ha lehet önmaga. Ez pedig engem olyan mélyen érintett, hogy abban a pillanatban tudtam, ez a könyv teljesen megváltoztathatja az ember nézőpontját egyes dolgokról. Ez a három-négy mondat döbbentett rá arra, hogy igenis lehetek önmagam. Igenis viselkedhetek úgy, ahogy akarok, öltözhetek úgy, és nem kell félnem megmutatni azt, hogy ki is vagyok én igazából. 

10/9